Első rész

Heló mindenkinek!

Megérkezett a blogunk első része, remélem tetszik majd, amit olvastok. Megpróbáljuk tartani magunkat az ütemhez és már lassan az ötödik rész is kész van, de addig azért van.

Ebben részben megismerhettek egy új karaktert, Niall-t, a koreográfust. 

Iratkozzatok fel bátran, vagy hagyjatok nyomot magatok után.

Jó olvasást!

Puszi :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kávé

 A kávézó baromira hangulatos volt, a rózsaszín téglás falával, a növényekkel és a nagy, falat eltakaró ablakokkal, melyek London belvárosát kémlelik, megszűrve az elrohanó taxik zaját és a buszok tülkölését. Beljebb sétáltam és kipécéztem magamnak egy asztalt, amin kockás terítő volt és egy vázában fréziák, amiket ilyenkor már nagyon nehéz beszerezni. Leültem a jó előre kiszemelt helyemre és kezembe véve az étlapot böngészni kezdtem, annak ellenére, hogy már tudtam mit rendelek.

-  Hozhatok valamit? - szólított meg a pult mögött látott szőke lány.

-  Egy dupla csokis espresso-t  kérek - mosolyogtam a lányra, aki lefirkantotta a rendelésem és már el is tűnt a pult mögött.

  Levettem a szemövegem, ezzel megkockáztatva, hogy felismernek, de inkább aláírok három képeslapot, mint, hogy idiótának nézzenek. Elővettem telefonomat és felnéztem Twitter-re, de ugyanazok az üzenetek fogadtak: kövess kérlek, mindennél jobban szeretlek, alig várom a következő koncertedet, a világot jelentené, ha követnél...stb. Persze, akit csak tudtam visszakövettem, de húsz millió embert nehéz feladat. Persze, tudtam, hogy a rajongók nélkül sehol se lettem volna, de akkor is, voltak már fanatikusan imádók, akik tudták mi a lakcímem és ha éppen otthon voltam, nem sajnálták az idejüket a kapum előtti ácsorgásra pazarolni. Sosem értettem őket. Nekem akkor sem érné meg, ha maga Paul McCartney lakna a házban, akkor se lennék képes ilyesmire. Inkább betörnék a házába és letámadnám, hogy aztán mindenképpen legyen aláírásom tőle, még ha az egy távol tartási végzés legalján lenne is. 

-  Parancsolj, a kávé - tette le elém a lány a gőzölgő bögrét.

-  Köszönöm - húztam közelebb magamhoz és közben megéreztem a frissen főtt ital aromáját.

-  Nem ismerhetlek valahonnan? - kérdezte tétován.

-  Meglepő lenne, ha nem ismernél. A képem mindenhol ott van. Csak nem tudom, hogy ez jó vagy rossz?

-  Szerintem remek. A hírnév mindig előnyt jelent.

-  Bárcsak ne lennék híres. Eddig nem sok előnyöm származott belőle - sóhajtottam lemondóan.

-  De hisz mindenki tudja a neved, szép vagy, van egy vőlegényed és minden másod, amiről egy magamfajta felszolgáló csak álmodhat.

-  Honnan tudod, hogy van vőlegényem? - szűkítettem össze a szemeim.

-  A gyűrűben az ujjadon elég nagy a gyémánt, hogy ne bizsunak nézzen ki. Amúgy pedig meseszép.

-  Köszönöm - ittam bele a kávémba és közben lábammal kijjebb toltam a széket, jelezve, hogy üljön le.

-  Nem szabad, vissza kell mennem dolgozni.

-  Lágy szíves, majd én beszélek a főnököddel, ha cirkuszolna. Olyan régen beszéltem már olyan emberrel, aki nem akar tőlem autogramot kérni.

-  Honnan tudod. Még bármi lehet - kuncogott és az asztalra téve a tálcát helyet foglalt a velem szemben lávő széken.

-  Ne, olyan kedvesnek tűnsz. Ne változz át - nevettem fel.

-  Amúgy a húgom rajongód, nem én.

-  Remek, de ugye nem fog berobbanni, mint egy őrült és körbeugrálni?

-  Kötve hiszem. Csak négy éves és vajmi keveset ért az ilyesmihez.

-  Milyen aranyos. Nekem is van egy öcsém, kár, hogy ő nem ilyen ártatlan még - nevettem bele már félig üres bögrémbe.

-  Hány éves? - könyököl fel kíváncsian.

-  Nemrég töltötte a 17-t. Igazi kanos kamasz - horkantottam cseppet sem nőiesen, mire szegény lány csak összevonta a szemöldökét - A stábom tele van fiúkkal, minden rossz szokásomat tőlük tanultam - magyaráztam, mire csak elmosolyodott.

-  Érdekes barátoknak hangzanak.

-  Inkább család, mint barátok. Az év több, mint felét együtt töltjük, szinte többet látom őket, mint a vőlegényemet, vagy az öcsémet.

-  És a szüleid?

-  A szüleim Amerikában élnek, nem nagyon beszélünk, mióta öcsémet száműzték ide.

-  Sajnálom, ezt nem volt honnan tudjam.

-  Nem számít, már olyan régen volt, hogy szinte el is felejtettem, hogy van mit a szemükre vessek.

   Ahogy beszélgettünk megszólalt a telefonom. A kijelzőn Niall, a koreográfusom neve villogott. Ijedten utasítottam el a hívést és pattantam fel. Szegény lány nagyon ijedten nézett rám, szerintem minimum hülyének nézett. Gyorsan fizettem és visszavéve napszemüvegem elrohantam a próbára. Biztos voltam benne, hogy a szöszi le fogja harapni a fejem, mikor beérek a próbaterembe, de ennek ellenére nem siettem. Laza tempóban szeltem át a várost, közben nézelődtem. Mindenki rohant, sietett a dolgára, mellettem úgy haladtak el, mintha gyorsított felvételben néztem volna őket. Sosem értettem mire ez a nagy rohanás, hiszen ugyanúgy oda lehet érni lassan, mintha sietne az ember. 

   Mikor odaértem a szőke fiú nagyon nem volt jókedvében és azonnal a kezembe nyomott egy melegítő nadrágot és egy pár tornacipőt, hogy azonnal öltözzek át és kezdhessük is a próbát. Ismertem mióta a pályán voltam, tudtam, hogy pokolian türelmetlen és a tökéletességre hajt állandóan, nekem pedig meg kellett szoknom a folyamatos változtatásokat a koreográfián és a sosem elég jó főpróbákat, amik után Niall tövig rágta a körmét, hogy el ne baltázzak valamit. Persze, hogy fölöslegesen, de ő ilyen. Nagyon szeretem, mindennek ellenére és rengeteget szórakoztunk próbákon, vagyis inkább én bénáztam, ő pedig homloka közepén kidagadt érrel járkált és állított fel kezdő pozícióba ismét.

-  Úgy érzem, a mai lesz az igazi! Olyat találtam ki, hogy eldobod az agyad - tapsolt vidáman a szöszi és ledobta magártól melegítő felsőjét, ami alatt csak egy ujjatlan trikó volt.

-  Én is ettől félek - fintorogtam lemondóan és terpeszbe állva melegíteni kezdtem.

-  Nyugi, semmi extrém, csak egy kis turbó az előző koreográfiához képest - vigyorgott betegen, amit már megszoktam tőle -  Kezdhetjük?

-  Van más választásom? - forgattam szemeimet.

-  Akkor megmutatom és utána együtt elpróbáljuk.

   Néztem, ahogy elindítja a zenét elgondolkodtam, hogy milyen sovány. Nyurga alakja inkább emlékeztetett

egy tizenhét éves kamaszéra, mint egy huszonegy éves felnőtt férfiéra. Persze mondják, hogy a fiúk lassabban érnek, mint a lányok, de azért ennyire nem hinném. Szöszi haja és cute feje annyira szerethetővé tették. Pontosan emlékeztem rá, mikor először találkoztunk. Egyidősek voltunk és ő a tánccsoportnak volt a koreográfusa, amivel mindig felléptem a tehetségkutatóban. Mikor elmondta, hogy ír nem akartam hinni a fülemnek. Oké, hogy aranyos akcentussal beszélte az angolt meg minden, de azért nem gondoltam volna róla. Szinte azonnal összehaverkodtunk, mert mindketten imádtunk kajálni, és rengetegszer volt az, hogy kilógtunk próbákról, csak azért, hogy elmehessünk a Subway-be enni egy szendvicset.

    Mikor a saját fellépésekre került a sor felhívtam, hogy nem akarna-e csatlakozni a stábomhoz, mint a koreográfusom. Először persze ellenkezett kicsit, de a nőies vonzerőmnek nem sokáig tudott ellenállni, és rábólintott. Akkor ismerkedett meg a másik három sráccal is, akikkel azonnal legjobb haverok lettek és kicsit be kell vallanom, hogy féltékeny is voltam a barátságukra, mert engem általában nem vettek be a bulikba, mert mind azt hitték, hogy karót nyelt hülye vagyok, akivel nem lehet egy normálisat hülyülni. Hát, tévedtek, mert hamar rá kellett jöjjenek, hogy rosszul ismertek. Mikor aztán végre sikerült bebizonyítanom, hogy nem olyan vagyok, azonnal bevetek minden hülyeségbe és megmutatták, milyen, mikor igazi családja van az embernek. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk és egy új taggal is bővült a családunk, a dalszövegírómmal, aki még csak másfél éve volt köreinkben.

   Egészen késő délutánig próbáltunk és rettenetesen lefáradtam. Semmi erőm nem maradt, pedig tisztában voltam vele, hogy este még jelenésem van egy tv műsorban, ahol a legújabb albumomról kellett majd beszélnem. A szöveg szerzőjével együtt kellett megjelennem, amitől már előre pici apróra zsugorodott a gyomrom, és nem csak azért, mert mióta színpadon szerepelek lámpalázas vagyok minden alkalommal, hanem azért is, mert Ő is ott lesz. Annak ellenére, hogy minden nap találkoztunk szinte, még mindig nem szoktam hozzá a jelenlétéhez. Valami van benne, amitől nem tudok összpontosítani, amitől szétszaladnak a gondolataim és egyszerűen elfelejtem, hogy mire kellene koncentrálnom. Nem tudtam még rájönni mitől van ez, de semmi jót nem tartogat, főleg, ha Preston tudomására jut.