Tizenötödik rész

Kedves, drága olvasók!

Meghoztam a frisset, örömmel belejelenthetem, hogy egy napot sem késtem és mindent szépen beleírtam, amit csak szerettem volna.

Remélem tetszeni fog és írtok véleményt.

Legyen szép napotok!

Puszi :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Zuhanás

   Amikor Liz közölte, hogy a pici az enyém és, hogy már soha nem tarthatom a karjaimban teljesen összetörtem. Louis karjaiba omoltam és magamon kívül voltam. Sejtettem, hogy Preston nem egy arany ember, de Mel soha nem szólt, hogy baj van. Már tudtam az igazat és legszívesebben agyonvertem volna azt a szemétládát. Tehetetlen dühömben pedig szerettem volna megütni valakit, de az, hogy láttam, a többiek is ugyanilyen szarul vannak,tudtomra adta, hogy nem voltam egyedül ezzel az érzéssel és támogatnak, mindenben.

   A kicsi nevén nem is kellett gondolkodnom, hisz soha nem láttam őt, mégis tudtam, hogy áldás lett volna, aki fényt hoz mindenki életébe. Szerettem volna csupán egyszer magamhoz ölelni, vagy csak elmondani neki, hogy szeretem, de nem állt módomban, mert az a szerházi elvette tőlem a lehetőséget. Jó lett volna már abban a pillanatban rácsok mögött tudni, de persze előtte én akartam rátenni a kezem, hogy megkaphassa a magáét, mert éreztem, hogy amit tőlem kapna, ahhoz képest a börtön leányálom lenne.

   Amint bemehettünk hozzá tudtam, hogy már semmi más nem számít. Csak biztonságban akartam tudni, lecsókolni könnyeit és elfelejteni ezt a borzalmat. Amint hozzá léptem és megfogtam kezét zokogni kezdett és bocsánatot kért. Fuldoklott könnyeitől, közben azért könyörgött, hogy ne utáljam, amiért hagyta meghalni a lányunkat. Persze, hogy nem haragudtam rá. Hogy is haragudhattam volna, amikor ez nem az ő hibája volt? Senki nem tehetett róla, csakis az a szemétláda. Hozzá hajoltam és lágyan megpusziltam homlokát, amitől összerezzent és könnyein keresztül nézett fel rám.

-  Megértem, ha nem akarsz többet látni.. - Elcsuklott a hangja, de szemeit nem emelte le rólam, csak nézett csokoládészín szemeivel és annyira szerettem volna biztosítani, hogy míg élek nem mozdulok mellőle, de nem találtam a hangomat.

-  Mi kimegyünk, gyerekek. Azt hiszem nagyon sok megbeszélni valótok van  - szólalt meg diplomatikusan Niall, mire hálásan néztem rá.

   Mind megpuszilták szerelmemet, majd távoztak. Liz vonakodott egy kicsit, de abból, ahogy Liam nézett rá, sejtettem, hogy nekik is akad megbeszélni valójuk, hisz az elmúlt két hónapban úgy gyűlt köztük a feszültség, mintha két elektródát próbálnál meg összeérinteni és nem menne. Nagyon reméltem, hogy megoldják a problémáikat, mert édesek voltak együtt és jó lett volna, ha végre egy kis boldogság is kijár nekünk.

   Kettesben maradtunk Mel-el és nem tudtam megszólalni. Néztem arcát és nem hittem el, hogy az a szemétláda ezt tette vele. Hogy volt képes így helyben hagyni egy védtelen nőt, aki ráadásul terhes volt? Fogtam szerelmem kezét és azt kívántam bár visszapörgethetném az időt és mellette lehetnék, mikor szüksége volt rám. Csak egy szavába került volna és hezitálás nélkül dobtam volna félre mindent, hogy együtt nevelhessük a kislányunkat. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy órákkal korábban még apa voltam, aztán egyszerre minden megszűnt és nincs más, csak a gyász és keserűség. Szerettem volna laposra verni Preston-t, de a helyem Melissa mellett volt és annak ellenére, hogy azt hitte nem akarom látni, az egyetlen dolog, amit nem akartam az távol lenni tőle.  A kezét akartam fogni, biztosítani, hogy soha nem hagyom el, míg élek, azonban ő rám sem nézett miután a többiek kimentek.

-  Miért nem szóltál, hogy terhes vagy? - találtam rá hangomra, aminek hallatán összerezzent és rám emelte tekintetét.

-  Akartam. Igazán akartam, de addig nem, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy a pici nem azé a görényé. Aztán pedig túl késő lett. Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted meg a lányunkat. Az én hibám... Jobban kellett volna vigyáznom rá és nem lett volna szabad olyan felelőtlenül elő hagynom az eredményeket. Ha nem tudja meg, most még mindig.. - hadarta és közben újra zokogni kezdett. Vállai rázkódtak és a fájdalomtól még jobban sírni kezdett. Azonnal szerettem volna megölelni tudatni vele, hogy ott vagyok, de tudtam, hogy ölelésemmel csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki.

-  Nincs semmi baj, kicsim. Most már feljelentettük azt a szemetet és ha a rendőrség elkapja, akkor többet nem árthat neked. Soha többé nem jöhet a közeledbe.

-  Megérteném, ha te se akarnál a közelembe jönni. Miattam halt meg a... - suttogta fájdalmasan és nem hittem el, hogy ezért önmagát hibáztatja.

-  Itt maradok veled végig. Ha kell éjjel nappal az ágyad mellett fogok ülni, hogy biztonságban érezd magad.

-  Azt szeretném, ha haza mennél. Biztosan fáradt vagy és pihenned kell. Nekem itt gondomat viselik és biztos vagyok, hogy neked is sok dolgod van még ma.
-  Semmi dolgom nincs azon kívül, hogy itt üljek melletted és ha akarod beszélgessünk, ha akarod hallgassunk. Azt csinálunk, amit te szeretnél.
-  Egyedül szeretnék lenni. Azt szeretném... - hajtotta le fejét szomorúan és ujjai kicsusszantak enyémek közül.
-  Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor legyen, de egy telefonhívásba kerül és itt leszek - ígértem, majd felemelkedtem, hogy megcsókoljam, de elfordította a fejét, így csupán egy puszit tudtam adni a homlokára, majd lassan kisétáltam a szobából.

Melissa

  Amint az ajtó bezárult Harry mögött éreztem, ahogy a világom szépen darabjaira hullik körülöttem. Nem hittem abban, amit mondott. Nem szerethetett annak ellenére, amit tettem. Utálnia kellett volna, nem pedig arról biztosítani, hogy mellettem áll. Ez nem volt helyes, hisz megöltem a lányunkat. 

   Könnyeimet pizsamám ujjával törölgettem, amikor kinyílt az ajtó és két hosszú kabátos férfi lépett be rajta.  Eléggé meglepődtek, ahogy megláttak, arcvonásaik azonnal ellágyultak és csak félve közelítettek meg. Pedig nem voltam abban az állapotban, hogy akár suttogásnál hangosabban beszéljek. Leültek ágyam mellé és együtt érzően néztek rám. Pont erre nem volt szükségem. A sajnálatukra. Megöltem a gyermekemet, nem kellett, hogy ezek a férfiak még sajnáljanak is mellé.

-  Miss. Jordan. Az én nevem Steven Prince detektív, ő pedig a társam, Martin Jones különleges ügynök. Azért jöttünk, hogy feltegyünk önnek pár kérdést.

-  Akkor csak tessék, tegyék, amit jónak látnak - suttogtam és utolsó könnyeimet is letöröltem arcomról.

-  Miután a rendőrség letartóztatta Mr. Westburry-t érdekes dolgokat mondott el nekünk. Mit tud elmondani nekünk egy bizonyos.. - Elővette zsebéből a jegyzetfüzetét, majd lapozott párat, mire megtalálta, amit keresett. - Cesar Niveou-ról?

-  Nem is ismerek ilyen nevű férfit.

-  Akkor lehet, hogy másképp lettek bemutatva egymásnak. A Vipera ismerősebben cseng?

   Ereimben megfagyott a vér, éreztem, ahogy elsápadok és könnyeim újra potyogni kezdtek. Ő volt az a drogdíler, akitől a drogot szereztem be és volt egy kis kalandunk is együtt, de aztán egy éjszaka felhívott magához, hogy betépjünk és szórakozzunk egy kicsit, de abban az időszakban ismerkedtem meg Preston-nal és nagyon szerettem, ezért nem akartam a dílerrel hetyegni. Ő már be volt szívva, mire odaértem és be akarta bizonyítani, hogy mennyire állat a cucc és, hogy akár repülni is tud tőle. Beállt az ablakba, majd mielőtt egyetlen szó elhagyhatta volna a számat már ki is vetette magát, bele a hét emeltnyi semmibe. Egy újrahasznosítható szemetet tároló kukába esett, amiben üvegszilánkok voltak. Soha nem láttam még ennyire borzalmas dolgot. Az eső ember, akit felhívtam Preston volt, ő pedig már rohant is, hogy kisegítsen. Minden ujjlenyomatot eltüntetett és biztosított róla, hogy soha többet nem hallok erről a férfiról, vagy az éjszaka eseményeiről. Cesar-t két nappal később találták meg, volt is nyomozás, de semmit nem találtak és ezért lezáratlan ügyként elkönyvelték. 

   Pár hónappal később kaptam rajta Preston-t először, hogy megcsalt. Azonnal szakítani akartam vele, de megzsarolt, hogy ha megteszem akkor elmegy a rendőrségre és mindent kitálal. Azóta is ezzel tartott sakkban és biztos voltam benne, hogy ha ezek a nyomozók itt vannak, akkor én hamarosan rácsok mögött találom magam.

-  Kisasszony, jól van? - kérdezte az egyik, a nevére már egyáltalán nem emlékeztem.

-  Még kérdi, hogy jól vagyok-e?

-  Sajnálom, illetlen kérdés volt. Visszatérhetünk az eredeti témánkra? Látom ön is fáradt és nekünk is le kell zárnunk ezt az ügyet.

-  Rendben - sóhajtottam és elmeséltem nekik mi volt, pontosan, ahogy emlékeztem rá, miközben ők szorgosan jegyzeteltek és bólogattak.

-  Végeztünk kisasszony. Egyelőre ennyi, de még szeretnénk vissza jönni néhány nap múlva.

-  De miért kellett felvenni a vallomásomat? És miért ilyen hamar?

-  Szeretnénk végre lezárni ezt az ügyet, csupán néhány dolog hiányzik még.

-  És börtönbe kerületek?

-  Nos, közvetlen bizonyíték nélkül csupán a vallomás alapján semmiképpen sem, továbbá elavult az ügy, szóval több, mint valószínű, hogy öngyilkosságként fogjuk lezárni az aktákat.

-  És Mr. Westburry-vel mi fog történni?

-  Egy rendőr hamarosan meg fogja látogatni önt, a kórház már feljelentést tett ellene, így már őrizetbe vettük, ahogy már mondtam. Látleletet fogunk venni a sérüléseiről, hogy azt a férget rács mögé juttathassuk. Ráadásul itt van még az emberölési kísérlet is, ami tovább súlyosbítja a helyzetet.

-  Ugye akkor soha többet nem kell látnom őt?

-  Lesz egy tárgyalás, ahol vallania kell majd Mr. Westburry ellen, de azon túl csakis akkor látja, amikor ön úgy kívánja.

-  Köszönöm. - Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, de arcom a fájdalomtól eltorzult, így azonnal abbahagytam. A nyomozók együtt érzően rám mosolyogtak, majd elköszöntek és kimentek. Soha azelőtt nem éreztem magam ilyen bűnösnek és ilyen megkönnyebbültnek.

   Egész délután feküdtem az ágyban és gondolkodtam. Minden gondolatom a kislányom körül forgott, akit elvesztettem. Azért történt, mert felelőtlen voltam és előhagytam azt az átkozott papírt. Azt, ami megpecsételte a pici sorsát. Csakis az én hibám volt, senki más nem tehetett róla. Tudtam, hogy Preston megtudja, akkor borzalmas dolgokat fog tenni, de nem hittem volna, hogy valaha is rájön. Boldog lehettem volna, még akkor is, ha az a szemétláda sakkban tartott, de ott lett volna a kislányom, aki tartja bennem a lelket, ám figyelmetlen voltam, túlságosan átadtam magam az érzésnek, hogy lesz egy közös babánk Harry-vel és engedtem, hogy az a mocsok tönkretegye minden álmomat. Mindent elvesztettem. Mindent....

   Két hét telt el, mire kiengedtek.Azt mondták nagyon súlyosak a sérüléseim és nem kockáztathatnak meg utóvérzéseket vagy bármilyen más olyan eshetőséget, amivel kockára tehetném saját testi épségemet. Az eltelt idő alatt Tom majdnem minden nap velem volt, hozott filmeket és olvasnivalót, hogy soha ne unatkozzak. Volt, hogy benn alhatott és akkor egész éjszaka a barátnőjéről mesélt nekem, akit meghívott az évzáró báljukra is. Annyira büszke voltam arra a fejlődésre, amin keresztül ment, hogy szinte már el is felejtettem a saját bánatomat, hisz az öcsém élete végre normális kerékvágásba került és úgy, hogy nem kellett sem elvonóra járnia, sem más segítségét kérni. Mindezt pedig csodálatos sebességgel. Aztán ott volt Elisabeth és Marcus, akik összeköltöztek és annyira felhőtlenül boldognak tűntek, hogy akárhányszor benn voltak nálam, mindig csupa jókedvet hoztak és ragyogást. A srácok is folyamatosan nálam töltötték az idejüket, hoztak nekem illegális nasikat, amik teljesen eltértek a szigorú kórházi koszttól, de Liam figyelmeztetett, hogy amint felépülök le kell dolgoznom a sok felesleget.  Én pedig ráhagytam. 

   Harry volt az egyetlen, aki soha nem jött el. Mindig vártam rá, reméltem, hogy egyszer csak betoppan, de mindig csalódnom kellett. A többiek szerint mindig van valami dolga, vagy nem tudom, de azért felhívhatott volna. Lisa szerint nagyon megviselte, hogy el kellett temetnie a lányunkat, és tökéletesen meg is értettem, viszont nagy szükségem lett volna rá és az utolsó reményem az volt, hogy amikor haza érek otthon fog várni egy nagy csokor rózsával és mindent elfelejthetünk. Reméltem.

   Nagyon jó volt végre a saját ruháimba felöltözni. Lisa hozott pulcsit, kényelmes farmert és teniszcipőket. Sőt, olyan figyelmes volt, hogy még egy tus-t is előásott a sminkes dobozomból, hogy ne legyek teljesen smink nélküli, bár abban a pillanatban az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott az volt, hogy otthon legyek és annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy a paparazzik mindenhol ott lesznek, annak ellenére, hogy Louis megpróbálta titkolni hol kezelnek, egyszerűen csak ki akartam innen jutni, nem érdekelt ki lát meg, vagy ki fotóz le.

-  Marcus sofőrje már vár ránk. Egy percet se aggódj. Egy fél óra és otthon leszel - biztosított Lisa kedvesen, majd elindultunk a nővérpult felé, ahol megkaptam a kilépőmet, majd végre elhagyhattam az épületet.

-  Köszönöm, hogy ennyi időt szenteltél rám, annak ellenére, hogy neked is lett volna más elfoglaltságod is.

-  Ne butáskodj. A legjobb barátnőm vagy. Ha letörik a kis lábujj körmöd, akkor is jöttem volna és ápollak. De így meg aztán ez a természetes. - Szorosan átölelt miután benn voltunk a kocsiban, miközben én türelmetlenül doboltam a lábammal, mivel nagyon szerettem volna már látni Harry-t. Reméltem, hogy ott lesz.

   Tényleg nem tartott sokáig a hazafelé vezető út, még fél óra se volt, arcomon pedig hatalmas vigyor jelent meg, ahogy megláttam barátaimat, öcsémet és annak barátnőjét a ház előtt várni rám, lufikkal és ugyanolyan boldog mosollyal az arcukon, mint Lisáé volt, mikor reggel bejött hozzám. Csupán egy valaki hiányzott. Pont az, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Sehol nem láttam, de továbbra is azzal hitegettem magam, hogy ott van, csak beszaladt valamiért. Aztán minden reményem elszállt, mikor Tom halkan a fülembe suttogott, mikor hozzá értem és szorosan átkaroltam.

-  Nincs itt. Nagyon sajnálom... - Szavai egyszerűen újra összetörtek és zokogva omlottam karjaiba. Szerettem volna ha eljön és átölel, de úgy tűnt ő is engem hibáztatott azért, ami a babánkkal történt. Ha így néztem már nem is benne csalódtam, hanem magamban, amiért nem voltam képes vigyázni rá. Ezt is csak magamnak köszönhettem. Szépen elszúrtam mindent. De hisz ez annyira jellemző volt rám... Csak elszúrtam mindent. Ezzel az esettel pedig az egyetlen olyan embert is elüldöztem magamtól, aki tényleg szerelmes volt belém. Csak gratulálhattam magamnak. Amikor már azt hittem, hogy kifelé tartottam a mélypontról, egyenesen visszazuhantam. ÉS csak zuhantam és zuhantam és meg sem álltam a legaljáig....

Tizennegyedik rész

Sziasztok!
Meg is hoztam az új részt. Remélem nem fogtok nagyon utálni minket, azért ami történik. De mi így tartottuk jónak.
Ettől függetlenül, remélem, hogy tetszeni fog nektek.
Nyomot hagyni magatok után ér!
Puszi:
H. 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Istenem, kérlek ne....

Az elmúlt két hónap igazán kettős volt a számomra. Egyszerre volt felemelő és lehangoló. Lehangoló volt, mert mindennap találkoztam Liammel, láttam őt. Az átváltoztatásommal egyre több szemet vonzottam, ennek köszönhetően lett jó ez elmúlt két hónap. Valaki szertett. Aki nem volt más, mint Marcus Brook. Elvitt randizni, virágot kaptam tőle, apróságokkal lepett meg, de nekem mindent jelentettek azok az apróságok. Nagyon örültem, hogy Mia is megszerette. Eleinte tartózkodott vele, ám nagyon hamar megszokta, hogy már nem Liam van mellettem. Az elején nagyon sajnáltam, mivel nem tudta, hogyan viselkedjen akkor, ha mind a két férfi a szobában van. Hiába szerette Marcus-t, az imádata Liam felé mindig is nagyobb volt.

Viszont rettenetesen aggódtam a barátnőmért, aki még mindig nem mondta el, hogy babát vár. Ma ment el orvoshoz, hogy kiderüljön ki is az apa. Mindazok, akik tudtunk a terhességéről, azért szurkoltunk, hogy Harry legyen ne pedig az a szörnyeteg. Nagyon féltem, hogy mi lesz, ha kiderül. 

Viszonylag keveset tudtunk találkozni, mivel állást kaptam egy cégnél, amely logókat tervez, a "Leeyum P." nemzetközi cég volt, nem tudom, hogy találtak meg. Az egyik tanárom szólt, hogy a cég érdeklődne irántam, sőt fizetnék a tanulmányaim amennyiben nekik dolgozom. Nagyon rendesek voltak és rugalmas munkarendet biztosítottak, így van időm tanulni és Miá-val foglalkozni is. Szerencsére a néni aki régen vigyázott rá, most is elvállalta, ám most már fizetni is tudtam a felvigyázásért.

A másik dolog ami miatt féltem, hogy egyedül kell hagynom a barátnőmet. Ugyanis Marcus megkérte, hogy költözzünk össze. Nagyon korainak tűnik, de nem akarok Melissa nyakán maradni, főleg most, hogy jön a pici, így nagy valószínűséggel Harry is odaköltözik. Valamint Liam miatt szeretném elhagyni a házat, rengeteget van ott és így nem tudom elnyomni az iránta érzett érzéseim. Igen még vannak, de felül kell kerekednem ezen az egészen. Marcus régebben vett egy emeletes tetőtéri lakást London külvárosában ( itt ), azt mondta, hogy az egyik szobát átalakíttatja Miának, és mivel hatalmas tetőkert volt hozzá, Mazsola is nyugodtan szaladgálhat. Mel-nek már pedzegettem, hogy elköltöznénk tőle, de a napokban meghoztam a végleges döntést. Össze fogok költözni a svéd DJ-vel, habár tudom, hogy ez fájdalommal fog járni és nem csak nekem, hanem másoknak is.

Gyorsan felöltöztem csinosan, mivel Marcus megígért, hogy elvisz étterembe, valamint ma találkozunk a belsőépítésszel és lakberendezővel, aki átalakítja Mia szobáját, szerintem nincs szükség rá, de Marcus ragaszkodott hozzá. Felkaptam egy fekete rózsaszín elegáns ruhát, ami gondoltam jó lesz mind a két alkalomhoz.  Bedörömböltem Tom-hoz és bekiabáltam, hogy elmegyek.  Esküszöm a végén baj lesz abból, hogy nem hall semmit maga körül a bömbölő zaj miatt, amit zenének nevez. Amúgy egyre jobban kedvelem a srácot. Amennyi baj volt az elején vele, most annyira más.  Nem is aggódtam tovább, gyorsan leszaladtam lépcsőn, mivel meghallottam a dudaszót, tudtam, hogy Marcus már kint vár. Pont mikor becsuktam magam után a kocsi ajtót sms-t kaptam amiben annyi állt. "Harry az....". Meg kellett állnom egy pillanatra egyszerre öntött el a megkönnyebbülés és a félelem.

Az egész délutánom fura volt. Folyamatosan egy rossz érzés kerülgetett. Nem tudtam mi van velem. Bizsergett a tarkóm nem nagyon figyeltem sem az építészre, sem pedig a lakberendezőre. Szerintem Marcus is észrevette, mert elvonult velük beszélgetni. Én addig kiszaladtam és felhívtam Mrs. Delano-t, aki Miára vigyázott, de mondta, hogy neki semmi baja sincs. Nem tudtam, mi lehet a gond. A vacsoránál sem volt étvágyam, nem éreztem jól magam a bőrömben. Éppen ki akartam menteni magam, mikor megszólalt a telefonom, láttam, hogy Melissa hív. Picit megnyugodtam, ezek szerint ő is rendben volt. Gyorsan felvettem.

- Szia Mel! Mond!
- Liz én vagyok az, Tom. - amikor meghallottam a fiú síros hangját tudtam, hogy baj van.
- Istenem! Mi történt?
- Mel  leesett a lépcsőn és elkezdett vérezni. Baj van a babával, most megyünk a St. Margit kórházba kérlek gyere oda.
- Jó. - mondtam és visszanyeltem a könnyeim, amik elkezdtek csorogni. Marcus ezt látva gyorsan kifizette a számlát és felsegített az asztaltól. - A fiúkat majd felhívom, te ne mozdulj a nővéred mellől. Sietünk. - mondtam és gyorsan lecsaptam. - Vigyél a St. Margit-ba kérlek. Baj van. - nem kérdezett semmit, csak a gázra taposott. Én pedig gyorsan tárcsáztam Niall-t. Őt hívtam legutoljára. Szerencsére gyorsan felvette.
- Szia Liz! - hallottam, hogy mögüle zaj van.
- Szia! - mondtam sírós hangon. - Kik vannak veled?
- Csak a 4 srác. Ugye nincs baj?
- Kérlek hangosíts ki. - hallottam, hogy kihangosít. - Fiúk baj van! Maradjatok higgadtak, de Melissa kórházba került. - hallottam egy ordítást tudtam, hogy Harry az. - Menjetek a St. Margit kórházba mi már ott leszünk. Harry kérlek ne vezess és ne csinálj hülyeséget, azzal nem segítesz neki. Ne hívjátok Prestont. Ja és Liam kérlek figyelj, hogy ne csináljon hülyeséget. - azzal leraktam, mivel a kórházhoz értünk.
Gyorsan kipattantam és rohantam az információs pulthoz, ott gyorsan az intenzív felé tessékeltek. Ahol Tom ült egyedül. A cipőm kopogására felkapta a fejét és odaszaladt hozzám átölelt és elkezdett sírni, nekem sem kellett sok én is zokogni kezdtem. Nem is figyeltünk arra, hogy megjelentek a többiek. Csak sírtunk. Liam és Marcus elkezdték méregetni egymást, ezért úgy döntöttem, hogy megelőzöm a veszekedést. Gyorsan a páromhoz léptem és átöleltem.
- Marcus!
- Mond szívem? -kezdte el simogatni a hátam.
- Menj haza kérlek.
- Tessék? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Láttam, hogy néztek egymásra Liammel. Nem akarok veszekedést. Megleszek. Valamint szeretném ha elmennél Miáért, de ne vidd hozzám. Vidd a lakásunkba. - sajnos az utolsó mondatom hangosra sikeredett és mindenki felkapta a fejét. - Valamint rendelj ki egy takarító céget is. Nem akarom, hogy véres legyen minden mire hazaérünk.
- Jó akkor kirendelem a céget akkora mire odaérek, valamint szólok az egyik testőrömnek, hogy legyen velük valaki. Beengedem őket elhozom Mia cuccait és nálam alszik. Bármi van hívj.
- Köszönöm. - mondtam és megcsókoltam, ő pedig elment. Zayn rám nézett és annyit kérdezett.
- Elköltözöl.
- Lényegtelen! Az a fontos, hogy Melissáékkal mi van!
- Miért beszélsz többes számban? - nézett rám gyanúsan Louis. Mielőtt válaszolhattam volna, kijött az orvos. A ruhája csupa vér volt. Az arcára kiült a szomorúság gyorsan feléje siettünk. Az egyik oldalamon Tom állt, a másikon pedig Harry. A feszültséget érzett a levegőben. Az orvos ránk nézett és azt kérdezte.
- Maguk Melissa Jordan hozzátartozói?
- Igen mi vagyunk. - mondtam, mivel csak nekem volt hangom.
- Őszinte részvétem. - láttam, ahogy mindnyájan elsápadunk és a fiúk elkezdenek sírni.
- Meghalt a nővérem?
- Nem.
- Akkor? -kiabált rá Harry, akit Zayn fogott vissza.
- Őszinte részvétem a kislányt nem tudtuk megmenteni. - éreztem, hogy az a négy ember aki nem tudott róla hátratántorodik. - Az anyát sikerült, de őt szülés közben akkor vérveszteség és sokk érte, hogy az intenzíven kell tartanunk.
- Szülés? Nem vetélés? - kérdezte meg Liam.
- Nem jelen esetben a kisasszonynak meg kellett szülni a halott csecsemőjét. Sajnálatos módon a kislány már a méhen belül elhalt, az ütés következtében. Őt nem tudtuk megmenteni. Sajnálom.
- Köszönjük. - suttogtam halkan. Ám az orvos visszafordult.
- Viszont van még valami. A kisasszonyon több bántalmazásra utaló jelet találtunk, ezért szóltunk a rendőrségnek. A kislányt átadjuk egy temetkezési vállalatnak, ha szeretnék. - mondta az orvos.
- Köszönjük szépen. - mondta Liam és leültünk.
- ELMONDANÁ VALAKI, HOGY MIRŐL VAN SZÓ? - üvöltött torkaszakadtából Harry.
- A nővérem életveszélyben van, fogd már be a pofád, te majom!- szól rá Tom.
- Nyugodjatok le, kérlek. - mondta nekik Louis.
- Liz! - szaladt oda hozzám, felhúzott és elkezdett rázni. - Mond már el mi van!
- Azonnal engedd el! - sziszegte Liam és lefejtette Harry ujjait a karomról.
- Könyörgöm. - mondta és elkezdett sírni.
- Melissa babát várt. - éreztem, hogy megfagy a levegő. - Már a nyaraláson sejtettük. Amikor átmentem csináltunk két terhességi tesztet, mind a kettő pozitív lett. Megijedt. De nem beszéltünk róla, mikor hazajöttünk elment orvoshoz, aki megállapította, hogy két hónapos terhes. Nem akarta a babát, az elején. Félt. Nem tudta ki az apa. Nem akarta, hogy Preston-é legyen a gyerek. Azt akarta, hogy Harry legyen az. Az orvos elmondta, hogy csinálhat apasági tesztet. Ma kapta meg az eredményt.
- És? - kérdezte Harry.

- Sajnálom. A te kislányod volt. - Harry egy pillanat alatt tört össze. Ha Louis nem áll mögötte összeesik.
- Akkor ezért hívott. Beszélni akart velem, annyira boldog volt. Nem értettem miért.
- Tudom. Már vásárolt is ruhákat. Amiket el kell otthonról vinni amire hazatér. Nem maradhat ott.
- Miért nem mondta el? Segítettem volna.
- Mikor? - nézett rá Tom.
- Bármikor. Ha elmondja ott lettem volna. Megvédtem volna bármitől.
- Mikor mondta volna el? Amikor Preston megerőszakolta, mert nem ment el vele egy party-ra, hanem helyette veled írt dal szöveget? Vagy akkor amikor összeverte, mert elment nyaralni veletek? Vagy akkor amikor halálosan megfenyegette? Mikor? - ordított Tom.
- Tessék? - kérdezte halkan Niall.
- Preston terrorizálja Mel-t. - mondta ki a lány öccse.
- Megyek és megölöm. - mondta indulatosan Harry. Gyorsan elálltam az útját.
- Nem. - átöleltem, hogy ne tudjon menni. - Bármit teszel, azzal Melissa-nak ártasz. Emlékezz rá. Én is csak egy porszem voltam, mégis engem is elgázolt. Kérlek ne tedd, ha igazán szereted, ne tedd. - fiú hirtelen visszaölelt és elkezdett zokogni. Éreztem, hogy Tom is átölel, így hárman egy szoros ölelésben sírtunk, mert elvesztettünk egy aprócska, de mégis fontos személyt. Nem tudom meddig álltunk így, amikor kivágódott az ajtó és az orvos jött ki rajta kétségbeesetten.
- Segíteniük kell!
- Mi történt? - kérdezte Zayn.
- Nincs elég vér, a kisasszonynak pedig vérre lenne szüksége. Van önök között AB+?
- Én. - mondta Tom.
- Mennyi idős? - kérdezte az orvos.
- 17.
- Sajnálom ön még kiskorú, nem adhat vért.
- De a nővéremről van szó. Értse meg.
- Én is AB+ vagyok. - mondtam.
- Kérem mondja, hogy ön nem kiskorú.
- Nem vagyok az.
- Akkor kérem jöjjön velem. Valaki elkíséri?- Liam se szó se beszéd elindult velünk.Az orvos kikérdezett mindenről. Ittam e alkoholt, szedek egy gyógyszert, van e valami betegségem. Gyorsan bekísért egy nővér levette a vért. Utána kaptam cukros teát, h nehogy baj legyen. Liam minden szó nélkül átkarolt és visszakísért a többiekhez. A fiúk egymásra dőlve várták a híreket. Mi is leültünk. Nem sokkal később kijött egy orvos és egy öltönyös férfi.
- Ne haragudjanak, hogy zavargok. De ha szeretnék, az úr anyakönyvezi a kislányt. - mindannyian Harry-re néztünk, aki bólintott.
- Rendben, akkor kérném a gyermek legközelebbi hozzátartozóját, hogy adjon neki nevet.
- Én vagyok az apa. - mondta Harry. - Szeretném, ha a kicsi az Angel Jordan-Styles néven lenne anyakönyvezve. - mindenki elkezdet könnyezni, miután elvégezték a hivatalos ügyeket, az orvos felénk fordult.
- A kisasszonyt kihoztuk a műtőből. Most felvisszük az intenzívre. Nem mehet be hozzá senki. - mondta az orvos és otthagyott bennünket. Úgy döntöttem a tettek mezejére lépek.
- Tom! Te és én most hazamegyünk. Meg ne próbálj ellenkezni. Te holnap elmész iskolába, én átöltözöm és visszajövök. Louis csinálj valamit a sajtóval, fújd le a koncerteket. Zayn kérlek, intézkedj, hogy a sajtó ne tudjon meg semmit és ne is jöjjenek Melissa közelébe. Niall te vigyél minket haza kérlek. Liam te pedig, maradj itt és figyelj, hogy Harry ne csináljunk őrültséget. Ez így jó? - kérdeztem amire válaszul bólintottak. - induljunk.
Gyorsan kitereltem Tomot és Niall-t a kórházból, ami előtt már egy csapat hiéna várt minket. Szerencsére gyorsan átvergődtük magunkat rajtuk és elindultunk hazafelé. Az úton mindenki nagyon csendben volt. Amikor hazaértem, felszaladtam öltözni nem figyelve semmire és senkire. Minél hamarabb végezni akartam. Felvettem a legkényelmesebb ruháim és a hajam is copfba fogtam. Mikor levágtattam a lépcsőn, megláttam Marcus egyik testőrét Brody-t.
- Brody!
- Igen ó, Miss Benett?
- Kérem itt maradna és figyelne, hogy Tom ne csináljon semmit? Tudom, hogy nem ez a feladta, de kérem.
- Nem kell. Maradok és figyelek, hogy a kölyök rendben legyen. Nem engedek be senkit.
- Köszönöm! - mondtam, majd felsiettem az emeletre és bekopogtam a fiúhoz. - Tom! Beszélnünk kell.
- Mond segítek, amiben tudok!
- Nos. Ne haragudj, hogy haza kellett jönnöd. Nem akartalak kitenni még egy traumának. Ne menj holnap suliba, ha nem akarsz. Ám ha itthon maradsz, kérlek kutasd át Melissa szobáját és mindent ami a kicsire utalhat pakolj össze és vidd be hozzám. Tudom, hogy nehéz, de megteszed?
- Igen. Köszönöm, hogy erősebb vagy, mint én. - mondta és átölelt.
- Megoldjuk, de kérlek ne csinálj butaságot. Itt marad Brody, ha bármi van szólj neki. Segít neked.
- Köszönöm.
Rácsuktam az ajtót és a rám váró Niall-hoz siettem. Gyorsan visszamentünk a kórházba, ahol sajnos semmi nem változott. Az egész éjszakát szobrozással töltöttük. Valamikor hajnalban elaludhattam, arra keltem, hogy Harry vállán alszom és Liam kabátja van rajtam. Harry nem aludt, továbbra is szótlanul bámulta az ajtót várva, hogy valami változás történik. A másik négy fiú sem festett jobban. Vártuk, hogy Melissa magához térjen. Már dél is elmúlt, amikor megjelent az orvos.
- Túl van az életveszélyen! Sőt magához is tért. Bemehetnek hozzá, csak ne támadják le. Ne ijedjenek meg de az eséstől megzúzódott az arca, most nem a legszebb látvány. Mehetnek, de ne izgassák fel kérem. - mindannyian elindultunk a fiúk engem löktek be először az ajtón. Ami az ajtón belül fogadott, rémes volt. Az én én mindig mosolygós barátnőm arca, csupa duzzadás és vörös folt volt. A kezét pedig, a most már lapos pocakján nyugtatta és simogatta azt, valamelyik fiú becsukta az ajtót. A kattanásra felénk fordította a fejét. A szeme üres volt. Ránk nézett és annyit mondott.
- Meghalt a kisbabám. Itt volt a pocakomban. Sőt ma még meg is mozdult. De meghalt, mert nem vigyáztam rá. Meghalt a hibámból. Nekem nincs kisbabám. Nincs kisbabám... - ezt hajtogatta folyton. Harry odament hozzá, megsimogatta a kezét. Mikor Melissa ránézett elkezdett zokogni és bocsánatot kérni, amiért nem vigyázott a kisbabára.
Nem bírtam tovább, sírnom kellet, de nem mertem előtte. Gyorsan megfordultam és a mögöttem álló fiú mellkasába fúrtam a fejem, és ott sírtam ki a bánatom. A fiú történetesen Liam volt.

Tizenharmadik rész

Kedves olvasó!
A múlt héten megint az én hibámból nem volt rész, mivel nagyon zsúfolt volt az órarendem és rengeteg tanulni valóm volt így év végén.
Azonban most megérkezett a rész, ami remélem elnyeri a tetszéseteket, annak ellenére, hogy elég melankolikus lett.
Legyen nagyon szép estétek és hétvégétek!
Csók! :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Harry az...

   Már nagyon rég vártam arra, hogy végre átalakíthassam legjobb barátnőmet. Persze semmi nem volt a stílusával, ami nem tetszett volna, de nem ártott a frissítés, főleg, hogy olyan ruhákat hordott, amik négy éve is volt, hogy kimentek a divatból. Bejelentettem, hogy bizony, az első lépés a ruhatár felfrissítése, aminek először húzta az orrát, de mégis rábólintott. A következő vitapontunk a fizetés módja volt, ugyanis ki volt borulva, mikor mindenért én fizettem és nem engedtem a tárcáját még csak elő se venni. Az után, hogy Liam ilyen rútul kihasználta, az volt a legkevesebb. Ráfért a kikapcsolódás és mivel öcsém elvállalta, hogy vigyáz a kicsire, így mienk volt az egész nap.

   A közelben lévő bevásárló központtal kezdtük, ahol a Forever 21 két emeletér három óra alatt jártuk végig, szinte mindent felpróbáltattam szegény lánnyal. A végére jámbor természete majdnem elhagyta, de vakmerően tűrte a kínokat. A következő néhány üzletet már gyorsabban végeztük ki, mert azok sokkal közelebb álltak az ő ízléséhez és hamarabb megtaláltuk a számára megfelelő darabokat. A vásárlás végére áldottam az eget, hogy a terepjáróval jöttünk el otthonról, mert másképp nem fért volna be a temérdek csomag. Ez után fodrászhoz is elmentünk, ahol vágtak egy keveset a hajából és méz színű tincseket kapott amúgy is szőke hajába, amitől csak még szebb lett.

  Ez a kiruccanás volt az elmúlt két hónap legizgalmasabb része. Nekem vissza kellett térnem a koncertezéshez, azonban arra nagyon ügyeltem, hogy picit bővebb ruhákat hordjak, hogy a negyedik hónap végére gömbölyödni kezdő pocakomat elrejthessem. Féltem, hogy mi fog történni, ha valaki megtudja, de szerencsére csak a doktor, legjobb barátnőm, a testvérem és Liam tudta. Az utóbbi azért, mert egy edzés alkalmával nagyon rosszul lettem és kikényszerítette belőlem. Az eset után edzés címszó alatt vásárolni jártunk és relaxáló gyakorlatokat végeztünk, amiket csak miattam nézett ki egy baba-mama torna videóból a netről. Annak ellenére, hogy még mindig haragudtam rá azért, amit Elisa-val tett, azt hiszem elég nagy büntetés volt számára az, hogy minden nap látnia kellett a lányt, ahogy az boldogan jár-kel barátjával, Marcusszal, akivel remekül megértik egymást. Úgy nevelték a kicsit, mintha közös baba lenne, aki pedig hálás volt a gondoskodásért és egyszerűen rajongott az énekesért. Örültem, hogy boldogok és annak, hogy a média nem szimatolt ki semmit.

  Az énekes minden feltűnés nélkül, bátran átjöhetett hozzánk, mondván, hogy a duett miatt érkezik, de bizalmas forrásokból tudtam, hogy az összeköltözést fontolgatták. Láttam Liam-en, hogy beleszakad a szíve, de magának kereste a bajt, így pedig sikerült elvesztenie azt a lányt, akit igazán szeretett. Láttam abból, ahogy ránézett, ahogy figyelte a mozdulatait, mikor az egész csapat együtt volt, Lisa pedig Marcus ölében ülve cseverészett. Szinte ragyogott és csak ő maga tudta mennyi erőfeszítésébe került legyűrni azt a mérhetetlen bánatot, amit Liam okozott neki azzal, hogy Donná-t választotta.

  Közben az én életem is beállt egy normálisnak nevezhető sémába, aminek kifejezetten örültem. Nappal Harry-vel voltunk, aminek minden édes percét kihasználtuk. Dalokat írtunk szerelemről és vágyról, miközben olyan dolgokat csináltunk, amikkel biztos voltam benne, hogy felbosszantanám Prestont, ha megtudná. Délutánjaim nagy többségét az öcsém nevelésével töltöttem, akiről kiderült, hogy nem is olyan hülye, mint gondolná az ember. Elkezdtem megtanítani neki pár akkordot gitáron, sőt vettünk neki egy sajátot is, hogy bármikor gyakorolhasson. Egyre könnyebb volt kezelni, sőt amennyire észrevettem még a füvezéssel is leállt. Az estéimet pedig keserű könyörgéssel töltöttem, hogy Preston menjen el és hagyjon békén, de nem ez történt. Minden éjszaka velem aludt és nem tágított, annak ellenére, hogy már lassan három hete nem engedtem neki, hogy hozzám érjen úgy. Gyanúsan teltek voltak számára melleim, de soha nem kérdezett rá a miértjére, szerencsére. Azt hiszem az a bizonyos délután teljesen kiment a fejéből, ugyanis úgy viselkedett, mintha nem is látta volna az ultrahang képet. Nem voltam benne biztos, hogy azért mert nem érdekelte, vagy azért, mert valami szörnyűséget forgatott a fejében.

-  Kisasszony, az eredményei - nyomott a kezembe egy halom papírt egy fehér egyenruhás nővér.

  Épp a klinikán ültem és az apasági teszt eredményére vártam. A nőgyógyász azt javasolta, hogy az első trimeszter végén végezzük el a tesztet és nem volt más dolgom, mint valami használható mintát szerezni a két lehetséges apától. Preston-nal nem volt gond, hisz rengeteg holmiját tartotta nálam, és végül kiderült, hogy Harry se volt olyan nehéz, ugyanis reggeli készítés közben megvágta a kezét egy késsel és eltettem a tapaszt, amit rátett. Így megvolt minden, ami kellett. A doktor nagyon lelkes volt és teljes diszkréciót ígért. Na nem mintha jogában állt volna amúgy is bármit mondani akárkinek is.

   Papírjaimmal a kezemben szálltam be a kocsimba és csak fél szemmel mertem nézni. Lassan az ölembe csúsztattam a boríték tartalmát és remegő kezekkel lapozgattam. Naná, hogy az utolsó íven volt az eredmény. Végigfuttattam ujjaim a sorokon, míg végül elértem a kiemelt részhez. Az apa kiléte 99%-os pontossággal bizonyos: Harold Edward Styles. Könnycseppek csordultak végig arcomon és nem voltam benne biztos, hogy ennek örülnöm kellene vagy szomorkodnom. Abban biztos voltam, hogy még ennek tudatában sem hagyhatom el Preston-t, de az a tény, hogy a pocakomban növekvő baba édesapja nem az a szörnyeteg, valahogy feldobott. Gyorsan elővettem a telefonom és írtam egy üzenetet Liz-nek, amiben csak annyi állt : Harry az..., mégis biztos voltam benne, hogy barátnőm érteni fogja, hisz pontosan tisztában volt vele, hogy hová is tartok ma.

   Gyorsan ledobtam az anyós ülésre a telefonomat és beindítva a motort sietve mentem haza. El akartam mondani szerelmemnek, hogy babát várunk. Szerettem volna, ha ő is annyira örül neki, mint én, mert négy hónap alatt az a pillanat volt az, amikor én is boldog voltam, hogy terhes vagyok. Kigomboltam hát bő poncsómat és annak ellenére, hogy tudtam szinte alig látszik valami, szerettem volna a világ tudtára hozni, hogy én bizony a legcsodásabb ember gyermekét hordtam a szívem alatt. Bal kezemet pocakomra helyeztem és ujjaimmal apró köröket írtam le fölötte. Azt hiszem soha nem vigyorogtam még ennyit, de a boldogságot egyszerűen nem lehetett leplezni, amit azokban a percekben éreztem. Az úton nem zavart sem a dugó, sem a fülledt levegő a kocsiba, egyszerűen kékebbnek láttam az eget és szebbnek az életemet. Máris neveken gondolkodtam. Amennyire nem akartam az elején ezt a terhességet, ott, a kocsiban ücsörögve már láttam magunkat szemeim előtt. Harry-t, magamat és a gyermekünket, ahogy a homokban szaladunk a tenger felé, vagy ahogy ezredjére nézzük végig az Oroszlán Király-t, mert a pici annyira szereti.

  Fülig érő vigyorral hajtottam be a felhajtóra és a papírokat gondosan összerendezve indultam el befelé. A házban édes sütemény illat lengett be mindent, azonnal arra gondoltam, hogy Liz sütött valamit a kicsinek és a konyhában falatoznak, de sajnos csak az üres tér fogadott, a pulton viszont tényleg ott volt egy tányér sütemény, amiből azonnal kettőt is vettem. Ledobtam a pultra a pakkot és felsétáltam az emeletre, ahol öcsém maximum hangerővel bömböltette a zenét, biztos voltam benne, hogy van nála valaki, hisz az utóbbi három hétben nagyon furán viselkedett. Mindig zárva volt az ajtaja és bár tudtam, hogy nem drogozik, mégis aggódtam érte, mert mi van ha rossz társaságba keveredett és én én nem tudtam róla? Szerettem volna, ha beavat, de azt is szerettem volna, ha ő maga jön hozzám és mondja el a dolgokat, amik nyomják a szívét, vagy esetleg tanács kell neki. Elnéztem még egy darabig zárt ajtaját, majd saját szobámba mentem és megengedtem a meleg csapot, közben küldtem egy üzenetet Harry-nek, hogy ha lesz ideje, akkor jöjjön át, mert beszélnünk kell. A válasza az volt, hogy két óra múlva szabadul és akkor találkozhatunk.

  Becsuktam szobám ajtaját és elindítottam egy lassú összeállítást, amit olyankor hallgattam, amikor vidám vagyok és szerettem volna még inkább az lenni. Ledobáltam ruháimat és bemásztam a kádba. A meleg víz tökéletesen körbe ölelte testemet és kezeimet hasamon pihentettem. Nagyobb volt, mint emlékeztem. Nem is értettem, hogy nem vették még észre, hisz nekem annyira szembe tűnő volt, hogy egész addig le sem vettem róla a szemem, míg a hab el nem takarta előlem. Nem tudom mennyi ideig fekhettem a kádban, de mikor lementem a konyhába ott a lehető legfélelmetesebb látvány fogadott. Preston állt a konyhaszekrény előtt, kezében a borítékomat tartva. Meghűlt az ereimben a vér, léptem egyet hátra, véletlenül Mia egyik sípolós játékára tapostam rá és meghallotta. Azonnal felém fordult és ami az arcára volt írva, az több volt egyszerű haragnál. Soha nem láttam még azelőtt ilyennek és ez sokkolt. Automatikusan összefontam magam körül a köntösömet, de tudtam, hogy semmi haszna.

-  Te kurva! Tudtam, hogy megcsalsz! - ezek voltak első szavai, de komolyan felértek egy halálos fenyegetéssel.

-  Preston... - nyögtem elhűlve, de csak jött felém, majd jó erősen megszorította csuklómat.

-  És mi az már, hogy azzal a kis hülye nyálgéppel?! Legalább egy igazi férfit választottál volna, aki meg tudja neked adni, amit én. Ráadásul nem mentél el abortuszra? Azt hittem, hogy mikor a múltkor láttam azt a szaros képet másnap már elmész és elveteted a gyereket a fenébe.

-  Ne merészelj így beszélni a babámról! - hangom magasabb volt, mint szerettem volna, de természetesen lepergett róla.

-  Az a fattyú nem érdemli meg, hogy éljen! Sőt, te sem érdemelsz jobbat egy koporsónál, te lotyó! - reccsent rám, majd szabad kezével hajamba markolt és elkezdett felfelé cibálni a lépcsőn.

-  Ne, állj meg! Hová mész?! - szinte sikoltottam és imádkoztam, hogy öcsém hallja meg, de a zene túl hangos volt.

-  Gondoskodom róla, hogy ha mér te nem voltál képes megszabadulni attól a kis fattyútól a dolog el legyen végezve - közölte semleges hangon és továbbra is erősen markolta tincseimet.

   Felsétált a lépcsőn, miközben szorításán egy fikarcnyit sem lazított. Könnyeim peregtek, hisz tehetetten voltam ezzel a szörnyeteggel szemben. Csak abban reménykedtem, hogy öcsém észreveszi mi is történik idekinn, vagy Harry hamarabb odaér. De egyik sem történt meg. Felértünk a lépcső tetejére, ahol is szembe fordított magával és vállaimat préselte össze.

-  Milyen kár, hogy nem tudtál csak kussban lenni és meghúzni magad...Csupán annyi volt a dolgod, hogy hűséges maradj és tegyél úgy, mintha feltétlenül boldog lennél. Én boldogan költhettem volna a pénzed, még gyereket is csináltam volna neked, ha annyira kell egy poronty, aki nem hagy majd aludni és mindenhová odaszarik.

-  A gyerek nem egy kutya... - préseltem idegesen fogaim között.

-  Leszarom. A lényeg, hogy magadnak tetted tönkre az egészet, mert nem tudtál ülni a seggeden. Most már viseld a következményeket.

-  Mire készülsz? - kérdeztem remegő hangon és kicsordultak könnyeim.

-  Megoldom a problémáinkat bébi - mondta vigyorogva majd durván szájon csókolt és egy határozott mozdulattal kibillentett egyensúlyomból és lelökött a lépcsőn.

   Először csak a súlytalan zuhanást éreztem, majd a becsapódás fájdalma terjedt szét testemben. Testem elkezdett zsibbadni és hiába próbáltam védeni babámat nem ment, hisz kezeim kapták a legnagyobb ütéseket. Akkor nyertem vissza az éberségemet, amikor leértem a lépcső aljára és homályosan láttam Preston-t, ahogy vigyorogva halad felém, majd egy kisebbet rúgva oldalamba elsétált fölöttem. Próbáltam könyörögni neki, de csak ment tovább. Forgattam a fejem, próbáltam valami szilárdra fókuszálni, hogy kitisztuljon kicsit a fejem, de nem sikerült. Hasamra tettem a kezem, de hisz még olyan picike volt, hogy nem is lehettem alig éreztem. Lenéztem és szinte azonnal felszállt a köd a szemeimről és az émelygés is elmúlt, ugyanis a köntösöm lassan átitatódott vérrel. Ez volt az utolsó dolog, amit láttam, utána már csak a sötétség maradt és egy távoli hang, aki aggódva közeledett felém a sötétben. Az egyetlen gondolat, ami még álmomban is visszhangzott a fejemben és könyörgő hangja szívszaggatóan mormolta ugyanazt a mondatot újra és újra, lassú ritmust alkotva, szinte már szédítő kavalkádban:

-  Csak a gyermekemet ne...