Ötödik rész

Sziasztok!
Meghoztam az eheti részt, remélem nagyon vártátok, mert keményen megszenvedtem vele.
A részről csak annyit, hogy bemutatkozik Melissa keménykezű menedzsere és megtudhatunk pár dolgot a lány és Preston kapcsolatáról is.
Élvezzétek és legyetek jók!Kellemes hétvégét nektek!
Puszi :* :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Kívül  tágasabb

  Reggeli után két óra edzés várt rám, aminek nagyon nem örültem, hisz Liam előszeretettel fárasztott le teljesen, még akkor is, ha jó formában voltam és semmi miatt nem nyafogtam. Miután végeztünk hullafáradtan álltam be a zuhany alá és laza tempóban folyattam magamra a langyos vizet. Az egész házban egyedül voltam, hisz Lisa egyetemre ment, a kicsi pedig oviban volt. Az óra negyed tizenegyet mutatott, ezért készülni kezdtem, ugyanis akkor nap Preston-nal ebédeltem. A hideg rázott még csak a gondolattól is, hogy meg kell csókolnom, vagy egyáltalán el kell játszanom, hogy szeretem, mert nem volt igaz. Undorodtam magamtól, amiért megtettem, de nem volt választásom, hisz már másfél éve az ő játékszere voltam, azt tett velem, amit akart. A markában tartott.

-  Mel, ugye nem baj, ha veszek ki pénzt a tárcádból? - hallottam meg öcsém hangját a folyosóról, akire egyáltalán nem számítottam, hisz neki iskolában kellett volna lennie.

-  De, baj. Mire kell a pénz? - nyitottam ki szobám ajtaját és kidugtam rajta a fejem.

-  Suliba kell, lesz valami szar előadás és ki kell fizetni.

   Tom lazán a falnak támaszkodott, tudtam, hogy hazudik. Ajkain az az elégedett mosoly ült, amit mindig magára öltött, ha azt hitte hülyére tud venni, de én már kiismertem annyira, hogy tudjam, mikor akar meglopni és mikor van tényleg bajban. Kitártam az ajtót és nekidőlve az ajtófélnek én is magamra varázsoltam egy bájos műmosolyt és tűrtem, ahogy arca eltorzul, mikor rájön, hogy egy fontot se adok neki.

-  Nem hiszel nekem? - kérdezi már-már provokatívan.
-  Szerinted? Betelefonálok az iskolába és megkérdezem az igazgatónőt erről a te előadásodról.
-  Arra semmi szükség, csak adj egy húszast és hagyjuk a témát.
-  Csak mondd meg mire kell és adok pénzt. De őszintén... - rugaszkodok el az ajtótól és hozzá lépek.
-  Semmi közöd hozzá. Csak pénz kellett, de még azt se adsz! Rohadj meg, Mel! - löki el magát a faltól és elsétált.

  Lesokkolva álltam és néztem öcsémet, ahogy vállára csapta a táskáját és nekilátott felvenni a cipőjét. Majdnem elsírtam magam, de nem engedhette, hogy visszaessek. Lassan másfél éve nem nyúltam semmiféle tudatmódosító szerhez és erre büszke voltam, ehhez pedig hatalmas lélekerőre volt szükségem. Ezt pedig nem engedhettem szétesni. Visszasiettem a szobámba a tárcámért, majd kivéve egy húszast lerohantam az öcsémhez.

-  Ígérd meg, hogy nem drogot veszel belőle - nyújtottam át neki a pénzt, amitől igencsak meglepődött.

-  Tudtam, hogy nem is vagy te olyan szemétláda! - nyomta zsebébe a bankót és elvigyorodott.

   Persze, hogy tudtam, hogy mit akar vásárolni, de azzal is tisztában voltam, hogy ennyi pénzért nem sok mindent fog tudni beszerezni.Azt kívántam bárcsak beérné egy üveg vodkával, amit a haverjaival megisznak a parkban. Tisztában voltam azzal is, hogy borzasztó szülő lennék, főleg így, de egyszerűen nem bírom ki, hogy úgy nézzen rám, mint egy eldobott rongyra, amivel az előbb a cipőjét törölte. Az annyira fájt, hogy a szívem és mindenem beleremegett. Már tapasztaltam korábban is, nem kellemes. Senki nem tudja jobban utálni a világot egy kamasznál, és ha az öcsémről van szó, nála rosszabbat nem láttam.

   Készülődésemet telefonom csörgése zavarta meg. Harry neve villogott a kijelzőn, de úgy döntöttem nem válaszolok, mert a nagy lazaságomnak az lett a vége, hogy negyed órás késésben voltam, és ha leállok beszélgetni, akkor biztosan bajban leszek. Még egy utolsó pillantást vetettem magamra a nappali tükrében, majd elhagytam a lakást. Kinn elég hideg volt, de szerencsére a limuzin, amit Preston küldött értem már a ház előtt várakozott. A sofőr, amint meglátott kiszállt és kinyitotta nekem az ajtót. Biccentettem felé, majd fejem lehajtva beültem az elegáns járműbe. Benn kellemes meleg fogadott és behűtött pezsgő.

   Már hozzászokhattam ehhez a fényűzéshez, de akárhányszor gyöngyöző pezsgőt töltöttek nekem vadonatúj kristálypohárba, annyira idegennek éreztem ezt az egészet, hiszen legszívesebben egész nap otthon ültem volna, felkuporodva a kanapéra és dalszöveget írtam volna Harry-vel. Ez normális? Nem tudom.

-  Mr. Westburry azt üzeni, hogy igyon a pezsgőből amennyi jól esik, mert pár újságíró is csatlakozik majd önökhöz.
-  Mr. Westburry tudhatná, hogy nem iszom - válaszoltam ridegen és egy gombnyomással felhúztam azt a fekete választófalféle valamit, ami megszabadított a sofőr bugyuta utasításaitól és Preston marhaságaitól.

   Nagyokat lélegezve dőltem hátra és figyeltem a kocsi plafonját, melyen ki volt nyitva a tetőablak, a hideg téli szél pedig teljesen elárasztotta a belső teret. Megborzongtam, de kellett, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni, főleg, ha a sofőr igazat mondott és társaságunk lesz. A hátam közepére se hiányzott egy bájcsevej féltucat riporterrel, főleg nem Preston-nal a nyakamban.

  Mindig is fura alak volt, talán éppen ez tetszett meg benne. Akkor találkoztunk először, amikor a fősulira iratkoztam be. Véletlenül botlottunk egymásba a kampuszon és valami megmagyarázhatatlan erő, talán a hülyeségem vonzott felé. Annyira naiv voltam és fiatal. Az ember változik és mikor később a döntéseimre visszagondoltam, talán a felét nem úgy csináltam volna, mint ahogy tettem. De az is ehet, hogy akkor most nem azok az emberek vennének körül, akiket szeretek.

   Ahogy keresztülszáguldottunk a városon szinte észre se vettem, hogy lassan de biztosan szállingózni kezdett a hó, és az elmélázott várost szépen, csöndben fehér takaró alá bújtatta. Így karácsonyhoz közel mondjuk nem volt meglepő, hogy minden bejelentés nélkül is havazni kezdett, de akkor is kellemes meglepésnek számított, mert személy szerint én imádom a havat, a telet és mindent, ami hozzá kapcsolódik.Egész gyerekkoromban ez volt a kedvenc időszakom, mert nem csak az öcsém születésnapja meg Karácsony volt, hanem akkor az egész család összegyűlt és a maga őrült, bohém módján megünnepeltük a szeretetet és a sok-sok szép pillanatot, amit egymásnak adtunk az év során. Emlékszem, az öcsém hatodik születésnapján a nagyom hatalmas tortát sütött és betette a fa alá, hogy meglepetés legyen, csak arra nem számított, hogy az öcsém olyan lendülettel veti majd rá magát, hogy letarol mindent. Aztán egész délután takaríthattunk, mert minden csupa maszat és fenyőlevél lett. Nagyon jó volt.

   Idő közben megérkeztünk az étterem elé, ami igazán impozáns épület volt, London belvárosában, ott, ahol minden pénzes ember megfordult. Nagyot nyeltem, ahogy fenéztem a hatalmas építményre és belegondoltam, hogy odabenn maga az ördög vár, felfegyverkezve a legádázabb ellenségeimmel, a riporterekkel, akik előszeretettel boncolgatják nyugodtnak egyáltalán nem mondható életem koncait. Két kezemen és lábaimon nem tudnám összeszámolni hányszor próbáltak meg kedvezőtlen fényben bemutatni, és mindent előástak a múltamból, ami kicsit is negatívan állíthat be közvélemény szemében, hogy még többet írhassanak rólam. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor félbe kellett hagynom a turnét, mert ideg összeroppanásom volt és nem bírtam kezelni a nyomást. Ezután következett a rehabilitációs központban eltöltött három hónap, ami alatt keményen megküzdöttem, hogy ismét normális életem lehessen. A rajongóimnak és ha nem is a családom támogatásának, de a srácok jelenlétének köszönhettem, hogy ismét talpra tudtam állni, meg tudtam mutatni, hogy nem hiába fordítottak rám akkora figyelmet.

   A limuzin ajtaja kinyílt és a hó bevágott, ugyanis a szél is felerősödött. Megborzongtam, de próbáltam tartani magam a szerephez és magamra öltöttem bájos mosolyomat, mellyel mindenkit el tudtam varázsolni, még akkor is, ha nem ez volt az elsődleges cél. Ahogy lábam a földre ért azonnal vakuk villantak és tudatosult bennem, hogy már az egész világ tudja, merre járok, kivel vagyok és mit fogok csinálni. Felhúztam magam rajta, de nem estem ki a a szerepből, sőt még néhány kártyát is aláírtam, úton befelé, mivel a rajongóim is ott voltak.

-  Csakhogy ideértél - szólít meg Preston, ahogy beérek az előtérbe.

-  Sajnálom, a hülye sofőröd azt hitte jó móka lesz késni - hazudtam, közben felé fordítottam arcomat, hogy megpusziljon, míg gyomrom felfordult és készült kiadni mindazt, amit reggelire ettem.

-  Ki fogom rúgni azt a szerencsétlent... - morogta a fülembe, majd kiintegetett a fotósoknak.

   Kézen ragadott és jóformán rángatva vezetett át a termen, ami nem is kicsit volt megalázó. Lehajtottam a fejem és megpróbáltam minden feltűnést mellőzően megszaporázni lépteimet, hogy ne úgy nézzek ki, mint valami idióta, akit vontatni kell, mert saját magától nem tud megtenni két egyenes lépést sem. Egy hátsó terembe vezetett, ahol hatalmas asztal fogadott, legalább 12 személlyel körülötte. Legnagyobb meglepetésemre menedzserem és Louis is az asztal mellett foglaltak helyet, mindenki nagyon feszültnek tűnt. És én még azt hittem én vagyok az egyetlen, aki nem akar ott lenni.

-  Ülj le! - parancsolt rám vőlegényem, mire szinte azonnal tettem,a mit kért és Lou mellé ültem.

-  Most, hogy itt vagyunk, végre elkezdődhet a megbeszélés - csapta össze tenyereit Preston és én egyre inkább kezdtem elveszteni a fonalat.

  Először a sofőr azt mondta, hogy riporterek lesznek az ebédnél, aztán Preston jön és berángat egy elszigetelt terembe, hogy öltönyös vérszívókkal tárgyaljunk az ég tudja mikről. Engem az ilyesmikbe nem nagyon avattak be, de ha a sajtófőnököm is a teremben volt, akkor nyilván a médiát is érinti, amiről szó lesz. Izgatottan kezdtem mocorogni a helyemen, de a mellettem ülő Lou kezemre tette a kezét, jelezve, hogy elég ebből. Természetesen tettem, amit kért, mert ő már tudta miről lesz szó.

-  Tehát... Hölgyeim és uraim. Azért vagyunk ma itt, hogy a jövő évi turnéról beszéljünk. Tudom, hogy mind elfoglaltak, de ezt kénytelenek vagyunk még az ünnepek előtt megvitatni és bejelenteni az időpontokat, mert utána a kutyát se fogja érdekelni, hogy mi mit akarunk, mikor a sülteket már mind megették és egyik szoba sarkából gurulnak a másikba.

   A szobában megfagyott a levegő és mindenki meredten bámulta Prestont. Éreztük, hogy messzire ment, ugyanis ebbe neki semmi beleszólása nincs, főleg úgy, hogy még csak nem is a zeneiparban dolgozott. A menedzserem, Lee Wong egy remek ember volt, aki precíz és remekül végezte a munkáját, azonban volt egy rohadt nagy hibája. Önző volt, mert nem szeretett osztozkodni, legyen szó munkáról, vagy magánéletről. A teremben lévők egy emberként fordultak felé, mert vártuk a reakcióját, ami nem is maradt el. Megköszörülte a torkát, majd lenézően vőlegényemre pillantott, miközben feljebb tolta orrán a szemüveget.

-  Már elnézést...Preston... - emelkedett fel a helyéről Lee - azt hiszem neked ezekbe a döntésekbe nincs beleszólásod. Megértem, hogy egy túlbuzgó mócsing vagy, és azt is, hogy Melissa minden lépéséről betegesen tudni akarsz, de nem hiszem el, hogy egy héttel Karácsony előtt csak azért rendeltél ide minket, hogy olyan dolgokról tárgyaljunk, amik ráérnek. A jelenlegi koncertsorozat sem fejeződött be teljesen, szegény lány azt sem tudja, hol áll a feje, erre te máris belerángatnád egy újabb sorozatba. Szerintem jobb ha leállítod magad, mert ha fontos döntéseket kell hozni, akkor azokat hadd hozzam meg én a stábommal és Melissával. Ha valami olyasmiről lesz szó, ami téged is érint, akkor arról te leszel az első, aki tudni fog.

  Lee szavai szinte leforrázták Prestont, de a többieket egyáltalán nem lepte meg. Mind ismertük a kínai férfi stílusát, tudtuk mennyire rideg és kimért tud lenni, ha akar. Ha üzletről volt szó, nem ismert lehetetlent, látszott, hogy turné menedzserem is az ő kezei alól került ki, hisz ugyanabban a kegyetlen stílusban üzleteltek és nem tűrték ha valami nem úgy alakult, ahogy ők azt megálmodták, nekem pedig ez tökéletes volt, hisz én magam sem voltam az a fajta, aki szereti a lébecolást és ha fölöslegesen fecsérelik az időmet. 

   Hátradőltem a székben és elégedetten néztem vőlegényemre, aki szikrázó tekintettel nézett az alacsony, szemüveges üzletemberre, mert ha valamit nem szeretett az az volt, ha megalázzák. És vele pontosan ez történt. Azt hitte mindent ő irányíthat, még a karrieremet is, de tévedett. Nem ez volt az első eset, hogy elszaladt vele a ló, de eddig elnézték neki, ám abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy Lee-nél elszakadt a cérna és kimért hangjából arra engedtem következtetni, hogy radikális változtatásokat készül hozni. Ő azt nem szerette, ha a dolgába avatkoznak, Preston pedig pontosan ezt tette.

-  Sajnálom, ha eddig abban a tévhitben éltél, hogy itt te vagy a főnök. Hát hadd tájékoztassalak, hogy az a tény, hogy te vagy Melissa vőlegénye még nem hatalmaz fel arra, hogy bármiben is dönts, vagy bárki munkájába belekontárkodj, főleg nem az enyémbe, mert meg fogod bánni. Kedves és érteles embernek tűnsz, aki nem olyan mértékben dilettáns, hogy ne tudná felfogni, mennyi minden függ attól, hogy én most visszaüljek ebbe a székbe, ahelyett, hogy odamennék hozzád és bemosnék egyet. Eddig nagyon sok mindent elnéztünk neked, mert gondoltuk belerázódsz, de azt hiszem az egész stáb nevében beszélek, amikor arra kérlek, hogy húzz innen a fenébe, mert ha ma döntést is hozunk, az nem fog rád tartozni, de ha éppenséggel egy kellemes ebédet szeretnék elkölteni az embereim és üzlettársaim körében, nos ahhoz sincs semmi közöd. Szóval, hacsak nincs valami értelmes hozzáfűznivalód az elhangzottakhoz, akkor kívül tágasabb.

   Preston feje elvörösödött és kétségbeesetten kapkodta fejét segítség vagy némi együttérzés után kutakodva, de sajnos senki nem szívlelte a jelenlevők közül, beleértve jómagamat. Felkapta kabátját a szék támlájáról, majd sértetten elrohant. Legbelül éreztem, hogy ennek még lesz folytatása, ha négyszemközt leszünk, de abban a pillanatban örültem, hogy végre nem ő az egyetlen ember, aki megalázhat másokat, sőt ami azt illeti elég keményen a földbe tiporta egy 165 cm magas kínai, aki rezzenéstelen arccal nézte végig vőlegényem tombolását és távozását. Igazán büszke voltam rá.