Tizenötödik rész

Kedves, drága olvasók!

Meghoztam a frisset, örömmel belejelenthetem, hogy egy napot sem késtem és mindent szépen beleírtam, amit csak szerettem volna.

Remélem tetszeni fog és írtok véleményt.

Legyen szép napotok!

Puszi :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Zuhanás

   Amikor Liz közölte, hogy a pici az enyém és, hogy már soha nem tarthatom a karjaimban teljesen összetörtem. Louis karjaiba omoltam és magamon kívül voltam. Sejtettem, hogy Preston nem egy arany ember, de Mel soha nem szólt, hogy baj van. Már tudtam az igazat és legszívesebben agyonvertem volna azt a szemétládát. Tehetetlen dühömben pedig szerettem volna megütni valakit, de az, hogy láttam, a többiek is ugyanilyen szarul vannak,tudtomra adta, hogy nem voltam egyedül ezzel az érzéssel és támogatnak, mindenben.

   A kicsi nevén nem is kellett gondolkodnom, hisz soha nem láttam őt, mégis tudtam, hogy áldás lett volna, aki fényt hoz mindenki életébe. Szerettem volna csupán egyszer magamhoz ölelni, vagy csak elmondani neki, hogy szeretem, de nem állt módomban, mert az a szerházi elvette tőlem a lehetőséget. Jó lett volna már abban a pillanatban rácsok mögött tudni, de persze előtte én akartam rátenni a kezem, hogy megkaphassa a magáét, mert éreztem, hogy amit tőlem kapna, ahhoz képest a börtön leányálom lenne.

   Amint bemehettünk hozzá tudtam, hogy már semmi más nem számít. Csak biztonságban akartam tudni, lecsókolni könnyeit és elfelejteni ezt a borzalmat. Amint hozzá léptem és megfogtam kezét zokogni kezdett és bocsánatot kért. Fuldoklott könnyeitől, közben azért könyörgött, hogy ne utáljam, amiért hagyta meghalni a lányunkat. Persze, hogy nem haragudtam rá. Hogy is haragudhattam volna, amikor ez nem az ő hibája volt? Senki nem tehetett róla, csakis az a szemétláda. Hozzá hajoltam és lágyan megpusziltam homlokát, amitől összerezzent és könnyein keresztül nézett fel rám.

-  Megértem, ha nem akarsz többet látni.. - Elcsuklott a hangja, de szemeit nem emelte le rólam, csak nézett csokoládészín szemeivel és annyira szerettem volna biztosítani, hogy míg élek nem mozdulok mellőle, de nem találtam a hangomat.

-  Mi kimegyünk, gyerekek. Azt hiszem nagyon sok megbeszélni valótok van  - szólalt meg diplomatikusan Niall, mire hálásan néztem rá.

   Mind megpuszilták szerelmemet, majd távoztak. Liz vonakodott egy kicsit, de abból, ahogy Liam nézett rá, sejtettem, hogy nekik is akad megbeszélni valójuk, hisz az elmúlt két hónapban úgy gyűlt köztük a feszültség, mintha két elektródát próbálnál meg összeérinteni és nem menne. Nagyon reméltem, hogy megoldják a problémáikat, mert édesek voltak együtt és jó lett volna, ha végre egy kis boldogság is kijár nekünk.

   Kettesben maradtunk Mel-el és nem tudtam megszólalni. Néztem arcát és nem hittem el, hogy az a szemétláda ezt tette vele. Hogy volt képes így helyben hagyni egy védtelen nőt, aki ráadásul terhes volt? Fogtam szerelmem kezét és azt kívántam bár visszapörgethetném az időt és mellette lehetnék, mikor szüksége volt rám. Csak egy szavába került volna és hezitálás nélkül dobtam volna félre mindent, hogy együtt nevelhessük a kislányunkat. Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy órákkal korábban még apa voltam, aztán egyszerre minden megszűnt és nincs más, csak a gyász és keserűség. Szerettem volna laposra verni Preston-t, de a helyem Melissa mellett volt és annak ellenére, hogy azt hitte nem akarom látni, az egyetlen dolog, amit nem akartam az távol lenni tőle.  A kezét akartam fogni, biztosítani, hogy soha nem hagyom el, míg élek, azonban ő rám sem nézett miután a többiek kimentek.

-  Miért nem szóltál, hogy terhes vagy? - találtam rá hangomra, aminek hallatán összerezzent és rám emelte tekintetét.

-  Akartam. Igazán akartam, de addig nem, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy a pici nem azé a görényé. Aztán pedig túl késő lett. Annyira sajnálom, hogy nem ismerheted meg a lányunkat. Az én hibám... Jobban kellett volna vigyáznom rá és nem lett volna szabad olyan felelőtlenül elő hagynom az eredményeket. Ha nem tudja meg, most még mindig.. - hadarta és közben újra zokogni kezdett. Vállai rázkódtak és a fájdalomtól még jobban sírni kezdett. Azonnal szerettem volna megölelni tudatni vele, hogy ott vagyok, de tudtam, hogy ölelésemmel csak még nagyobb fájdalmat okoznék neki.

-  Nincs semmi baj, kicsim. Most már feljelentettük azt a szemetet és ha a rendőrség elkapja, akkor többet nem árthat neked. Soha többé nem jöhet a közeledbe.

-  Megérteném, ha te se akarnál a közelembe jönni. Miattam halt meg a... - suttogta fájdalmasan és nem hittem el, hogy ezért önmagát hibáztatja.

-  Itt maradok veled végig. Ha kell éjjel nappal az ágyad mellett fogok ülni, hogy biztonságban érezd magad.

-  Azt szeretném, ha haza mennél. Biztosan fáradt vagy és pihenned kell. Nekem itt gondomat viselik és biztos vagyok, hogy neked is sok dolgod van még ma.
-  Semmi dolgom nincs azon kívül, hogy itt üljek melletted és ha akarod beszélgessünk, ha akarod hallgassunk. Azt csinálunk, amit te szeretnél.
-  Egyedül szeretnék lenni. Azt szeretném... - hajtotta le fejét szomorúan és ujjai kicsusszantak enyémek közül.
-  Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor legyen, de egy telefonhívásba kerül és itt leszek - ígértem, majd felemelkedtem, hogy megcsókoljam, de elfordította a fejét, így csupán egy puszit tudtam adni a homlokára, majd lassan kisétáltam a szobából.

Melissa

  Amint az ajtó bezárult Harry mögött éreztem, ahogy a világom szépen darabjaira hullik körülöttem. Nem hittem abban, amit mondott. Nem szerethetett annak ellenére, amit tettem. Utálnia kellett volna, nem pedig arról biztosítani, hogy mellettem áll. Ez nem volt helyes, hisz megöltem a lányunkat. 

   Könnyeimet pizsamám ujjával törölgettem, amikor kinyílt az ajtó és két hosszú kabátos férfi lépett be rajta.  Eléggé meglepődtek, ahogy megláttak, arcvonásaik azonnal ellágyultak és csak félve közelítettek meg. Pedig nem voltam abban az állapotban, hogy akár suttogásnál hangosabban beszéljek. Leültek ágyam mellé és együtt érzően néztek rám. Pont erre nem volt szükségem. A sajnálatukra. Megöltem a gyermekemet, nem kellett, hogy ezek a férfiak még sajnáljanak is mellé.

-  Miss. Jordan. Az én nevem Steven Prince detektív, ő pedig a társam, Martin Jones különleges ügynök. Azért jöttünk, hogy feltegyünk önnek pár kérdést.

-  Akkor csak tessék, tegyék, amit jónak látnak - suttogtam és utolsó könnyeimet is letöröltem arcomról.

-  Miután a rendőrség letartóztatta Mr. Westburry-t érdekes dolgokat mondott el nekünk. Mit tud elmondani nekünk egy bizonyos.. - Elővette zsebéből a jegyzetfüzetét, majd lapozott párat, mire megtalálta, amit keresett. - Cesar Niveou-ról?

-  Nem is ismerek ilyen nevű férfit.

-  Akkor lehet, hogy másképp lettek bemutatva egymásnak. A Vipera ismerősebben cseng?

   Ereimben megfagyott a vér, éreztem, ahogy elsápadok és könnyeim újra potyogni kezdtek. Ő volt az a drogdíler, akitől a drogot szereztem be és volt egy kis kalandunk is együtt, de aztán egy éjszaka felhívott magához, hogy betépjünk és szórakozzunk egy kicsit, de abban az időszakban ismerkedtem meg Preston-nal és nagyon szerettem, ezért nem akartam a dílerrel hetyegni. Ő már be volt szívva, mire odaértem és be akarta bizonyítani, hogy mennyire állat a cucc és, hogy akár repülni is tud tőle. Beállt az ablakba, majd mielőtt egyetlen szó elhagyhatta volna a számat már ki is vetette magát, bele a hét emeltnyi semmibe. Egy újrahasznosítható szemetet tároló kukába esett, amiben üvegszilánkok voltak. Soha nem láttam még ennyire borzalmas dolgot. Az eső ember, akit felhívtam Preston volt, ő pedig már rohant is, hogy kisegítsen. Minden ujjlenyomatot eltüntetett és biztosított róla, hogy soha többet nem hallok erről a férfiról, vagy az éjszaka eseményeiről. Cesar-t két nappal később találták meg, volt is nyomozás, de semmit nem találtak és ezért lezáratlan ügyként elkönyvelték. 

   Pár hónappal később kaptam rajta Preston-t először, hogy megcsalt. Azonnal szakítani akartam vele, de megzsarolt, hogy ha megteszem akkor elmegy a rendőrségre és mindent kitálal. Azóta is ezzel tartott sakkban és biztos voltam benne, hogy ha ezek a nyomozók itt vannak, akkor én hamarosan rácsok mögött találom magam.

-  Kisasszony, jól van? - kérdezte az egyik, a nevére már egyáltalán nem emlékeztem.

-  Még kérdi, hogy jól vagyok-e?

-  Sajnálom, illetlen kérdés volt. Visszatérhetünk az eredeti témánkra? Látom ön is fáradt és nekünk is le kell zárnunk ezt az ügyet.

-  Rendben - sóhajtottam és elmeséltem nekik mi volt, pontosan, ahogy emlékeztem rá, miközben ők szorgosan jegyzeteltek és bólogattak.

-  Végeztünk kisasszony. Egyelőre ennyi, de még szeretnénk vissza jönni néhány nap múlva.

-  De miért kellett felvenni a vallomásomat? És miért ilyen hamar?

-  Szeretnénk végre lezárni ezt az ügyet, csupán néhány dolog hiányzik még.

-  És börtönbe kerületek?

-  Nos, közvetlen bizonyíték nélkül csupán a vallomás alapján semmiképpen sem, továbbá elavult az ügy, szóval több, mint valószínű, hogy öngyilkosságként fogjuk lezárni az aktákat.

-  És Mr. Westburry-vel mi fog történni?

-  Egy rendőr hamarosan meg fogja látogatni önt, a kórház már feljelentést tett ellene, így már őrizetbe vettük, ahogy már mondtam. Látleletet fogunk venni a sérüléseiről, hogy azt a férget rács mögé juttathassuk. Ráadásul itt van még az emberölési kísérlet is, ami tovább súlyosbítja a helyzetet.

-  Ugye akkor soha többet nem kell látnom őt?

-  Lesz egy tárgyalás, ahol vallania kell majd Mr. Westburry ellen, de azon túl csakis akkor látja, amikor ön úgy kívánja.

-  Köszönöm. - Magamra erőltettem egy halvány mosolyt, de arcom a fájdalomtól eltorzult, így azonnal abbahagytam. A nyomozók együtt érzően rám mosolyogtak, majd elköszöntek és kimentek. Soha azelőtt nem éreztem magam ilyen bűnösnek és ilyen megkönnyebbültnek.

   Egész délután feküdtem az ágyban és gondolkodtam. Minden gondolatom a kislányom körül forgott, akit elvesztettem. Azért történt, mert felelőtlen voltam és előhagytam azt az átkozott papírt. Azt, ami megpecsételte a pici sorsát. Csakis az én hibám volt, senki más nem tehetett róla. Tudtam, hogy Preston megtudja, akkor borzalmas dolgokat fog tenni, de nem hittem volna, hogy valaha is rájön. Boldog lehettem volna, még akkor is, ha az a szemétláda sakkban tartott, de ott lett volna a kislányom, aki tartja bennem a lelket, ám figyelmetlen voltam, túlságosan átadtam magam az érzésnek, hogy lesz egy közös babánk Harry-vel és engedtem, hogy az a mocsok tönkretegye minden álmomat. Mindent elvesztettem. Mindent....

   Két hét telt el, mire kiengedtek.Azt mondták nagyon súlyosak a sérüléseim és nem kockáztathatnak meg utóvérzéseket vagy bármilyen más olyan eshetőséget, amivel kockára tehetném saját testi épségemet. Az eltelt idő alatt Tom majdnem minden nap velem volt, hozott filmeket és olvasnivalót, hogy soha ne unatkozzak. Volt, hogy benn alhatott és akkor egész éjszaka a barátnőjéről mesélt nekem, akit meghívott az évzáró báljukra is. Annyira büszke voltam arra a fejlődésre, amin keresztül ment, hogy szinte már el is felejtettem a saját bánatomat, hisz az öcsém élete végre normális kerékvágásba került és úgy, hogy nem kellett sem elvonóra járnia, sem más segítségét kérni. Mindezt pedig csodálatos sebességgel. Aztán ott volt Elisabeth és Marcus, akik összeköltöztek és annyira felhőtlenül boldognak tűntek, hogy akárhányszor benn voltak nálam, mindig csupa jókedvet hoztak és ragyogást. A srácok is folyamatosan nálam töltötték az idejüket, hoztak nekem illegális nasikat, amik teljesen eltértek a szigorú kórházi koszttól, de Liam figyelmeztetett, hogy amint felépülök le kell dolgoznom a sok felesleget.  Én pedig ráhagytam. 

   Harry volt az egyetlen, aki soha nem jött el. Mindig vártam rá, reméltem, hogy egyszer csak betoppan, de mindig csalódnom kellett. A többiek szerint mindig van valami dolga, vagy nem tudom, de azért felhívhatott volna. Lisa szerint nagyon megviselte, hogy el kellett temetnie a lányunkat, és tökéletesen meg is értettem, viszont nagy szükségem lett volna rá és az utolsó reményem az volt, hogy amikor haza érek otthon fog várni egy nagy csokor rózsával és mindent elfelejthetünk. Reméltem.

   Nagyon jó volt végre a saját ruháimba felöltözni. Lisa hozott pulcsit, kényelmes farmert és teniszcipőket. Sőt, olyan figyelmes volt, hogy még egy tus-t is előásott a sminkes dobozomból, hogy ne legyek teljesen smink nélküli, bár abban a pillanatban az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott az volt, hogy otthon legyek és annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, hogy a paparazzik mindenhol ott lesznek, annak ellenére, hogy Louis megpróbálta titkolni hol kezelnek, egyszerűen csak ki akartam innen jutni, nem érdekelt ki lát meg, vagy ki fotóz le.

-  Marcus sofőrje már vár ránk. Egy percet se aggódj. Egy fél óra és otthon leszel - biztosított Lisa kedvesen, majd elindultunk a nővérpult felé, ahol megkaptam a kilépőmet, majd végre elhagyhattam az épületet.

-  Köszönöm, hogy ennyi időt szenteltél rám, annak ellenére, hogy neked is lett volna más elfoglaltságod is.

-  Ne butáskodj. A legjobb barátnőm vagy. Ha letörik a kis lábujj körmöd, akkor is jöttem volna és ápollak. De így meg aztán ez a természetes. - Szorosan átölelt miután benn voltunk a kocsiban, miközben én türelmetlenül doboltam a lábammal, mivel nagyon szerettem volna már látni Harry-t. Reméltem, hogy ott lesz.

   Tényleg nem tartott sokáig a hazafelé vezető út, még fél óra se volt, arcomon pedig hatalmas vigyor jelent meg, ahogy megláttam barátaimat, öcsémet és annak barátnőjét a ház előtt várni rám, lufikkal és ugyanolyan boldog mosollyal az arcukon, mint Lisáé volt, mikor reggel bejött hozzám. Csupán egy valaki hiányzott. Pont az, akire a legnagyobb szükségem lett volna. Sehol nem láttam, de továbbra is azzal hitegettem magam, hogy ott van, csak beszaladt valamiért. Aztán minden reményem elszállt, mikor Tom halkan a fülembe suttogott, mikor hozzá értem és szorosan átkaroltam.

-  Nincs itt. Nagyon sajnálom... - Szavai egyszerűen újra összetörtek és zokogva omlottam karjaiba. Szerettem volna ha eljön és átölel, de úgy tűnt ő is engem hibáztatott azért, ami a babánkkal történt. Ha így néztem már nem is benne csalódtam, hanem magamban, amiért nem voltam képes vigyázni rá. Ezt is csak magamnak köszönhettem. Szépen elszúrtam mindent. De hisz ez annyira jellemző volt rám... Csak elszúrtam mindent. Ezzel az esettel pedig az egyetlen olyan embert is elüldöztem magamtól, aki tényleg szerelmes volt belém. Csak gratulálhattam magamnak. Amikor már azt hittem, hogy kifelé tartottam a mélypontról, egyenesen visszazuhantam. ÉS csak zuhantam és zuhantam és meg sem álltam a legaljáig....