Tizenegyedik rész

Kedves mindenki!
Sajnálom, hogy késett a rész, de mostanában elég sűrű lett a programom és nem nagyon voltam képes összehozni egy részt.
Azért nagyon remélem, hogy tetszeni fog, amit olvastok és hagytok véleményt vagy pipáltok!
Legyetek nagyon jók!
Puszi :*

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Pofon

  Kínos mosollyal arcomon üldögéltem a rendelő várótermében és imádkoztam, hogy megnyíljon alattam a föld és elnyeljen. Két hetembe telt, hogy rá tudjam venni magam erre a lépésre, de végül is megtettem, most pedig ha lehetne elszaladnék. A vakáció nagyon remek volt, hisz a fürtös gyanakvását sikerült elaltatnom a gyomorrontásos maszlaggal, de a rideg valóság ott hevert a táskám legalján egy nagy halom cucc közé rejtve. Egy pozitív terhességi teszt, amit bár ne végeztem volna el. Jobb lett volna a boldog tudatlanság, mint a borzalmas igazság. Teljes erőmmel azon voltam, hogy a meglévő hitemet összegyűjtve imádkozzak a teszt hibásságáért és azért, hogy ittlétemről senki ne szerezzen tudomást.

   Még a rajongóknak megmagyaráznám valahogy, azt Louis kitalálná, de nem tudom mit mondanék Preston-nak. Mármint semmi indokom nem lehetett, hogy oda menjek, hacsak nem az ő gyerekével voltam terhes, aminek valljuk be, megvolt az esélye, de abba bele se mertem gondolni. Egy ilyen szörnyetegnek a gyermeke sem lehet egy túlzottan szívmelengető lény.

-  Miss Jordan, a doktor úr fogadja - jelent meg egy kedves arcú asszisztensnő előttem, ezzel alaposan megzavarva gondolkodásomban.

-  Köszönöm - bólintottam erőtlenül és követtem őt a rendelőbe, ahol azonnal leültettek, hogy el tudjak beszélgetni a dokival.

   A gyomrom remeg, félek mi lesz az eredmény. A fickó nagyon kedvesnek tűnt, az ötvenes évei végén járhatott, ősz szakállal és középen hiányzó szürke hajjal. Kicsit emlékeztetett Dumbledor-ra a Harry Potterből, de azért a szakálla kicsivel rövidebb volt. Kedélyesen üldögélt az asztala mögött és igen csak meglepődött, mikor felismert. Persze azonnal beszélgetni kezdtünk és gondosan kikerültem a kérdést, hogy az apuka várja-e már a babát. Semmi kedvem nem volt bájosan csevegni vele a magánéletemről, így csak annyit mondtam, hogy még minden nagyon bizonytalan. Ezzel meg is nyugtattam. Szerencsére ez után átrágtuk az általános kérdéseket és végül jöhetett az ultrahangos vizsgálat, amitől a legjobban féltem. Felfeküdtem a vizsgálóasztalra, majd miután a hasamra nyomta azt a szutymót, ami hideg és zöld, elkezdte a vizsgálatot.

   Nem mertem a monitorra nézni, de amikor erre a doktor vidáman felszólított, mégis megtettem. Legnagyobb félelmem ott volt, feketén fehéren. Bár még alig volt nagyobb egy borsónál, ott volt, a picike szíve pedig úgy dobogott, hogy tisztán hallottam. Túl sok minden nem látszott belőle, viszont tagadhatatlanul élt. Szemeimből akaratom ellenére elkezdtek potyogni könnyeim és remegés fogott el. Nem voltam boldog, egyáltalán nem. Minden rossz volt. Az időzítés, a hely és a személy. Nem akartam anya lenni, nem álltam készen rá. Rettegtem attól, hogy mi fog történni, ha Preston vagy Harry megtudják. Mondjuk az a szemét disznó biztosan örült volna neki, ha övé a gyerek, hisz ezzel véglegesen is magához köthetett volna, de tudtam, hogy borzalmas apa lett volna belőle. Harry viszont egyszerűen fogta volna magát és agyon verte volna Prestont, azért, amit velem tett, utána pedig ha kiderül, hogy övé a pici, akkor meg... abba bele se akartam gondolni.

-  Szeretne egy képet? - kérdezte mosolyogva az orvos.

-  Úgysincs kinek megmutatnom - szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam.
-  Ne mondjon butaságokat. Minden rendben lesz és úgy fognak majd örülni ennek a picinek, mintha semmi gondjuk nem lett volna.
-  Biztos benne? - kérdeztem könnyes szemekkel és igyekeztem letörölni azokat, de nem nagyon ment.
-  Teljesen biztos vagyok benne. Csak vigyázzon magára, egyen rendesen és ne erőltesse meg magát, ugyanis a magzat méretei alapján azt mondanám, hogy hamarosan belépünk a veszélyzónába. Az első trimeszter vége a legveszélyesebb, ugyanis ilyenkor a leggyakoribbak a vetélések.
-  Megpróbálom - bólintottam.
-  Akkor, szeretné azt a képet? - mosolygott rám várakozás teljesen.
-  Persze - suttogtam erőtlenül és míg ő előhívta a képet, én megtöröltem hasamat és visszaengedtem felsőmet.

   Még benn tartott, hogy kitöltsem a papírokat, de utána utamra engedett. Szemembe húztam a napszemüvegem, annak ellenére, hogy szakadt az eső és kabátomat összeszorítva, sietős léptekkel haladt előre az utcán. Nem engedtem a sofőrnek, hogy elhozzon, mert egyedül akartam lenni, ezzel is kisebb feltűnést keltve. Gondolkodnom kellett, hogy mit is tegyek a babával, vagyis inkább az icipici borsóval a méhemben, aminek szíve volt és dobogott. Tenyeremet óvatosan hasamra illesztettem, amin még semmi jele nem mutatkozott terhességemnek, mégis úgy éreztem, hogy hatalmas dudorral mászkálok az emberek között.

  Csak arra vágytam, hogy hazaérjek és pihenhessek egy kicsit. Ám azzal tisztában voltam, hogy ez lehetetlen. Az öcsémmel nem tudtam még megbeszélni, amiket ígértem neki, ráadásul Marcus miatt el is kellett halasztanunk a közös hétvégézésünket, mert nem volt időm bezsúfolni még azt is, hisz az újságírók egyre jobban várják a visszatérésemet, csámcsognak az esküvőnk miatt Preston-nal és mivel bejelentettük a duettet Marcus Brook-kal, ezért a levegő ismét felizzott és azonnal megindultak a találgatások, hogy esetleg több is lehet köztünk idővel, mint munkakapcsolat, hiszen a svéd férfi fiatal, vonzó és mellesleg facér is volt egy időben. Persze ez teljességgel lehetetlen képzelgés, mégis, nagyon sokan rácuppantak, ahogy kipattant a szikra. Nem voltam boldog, de ami azt illeti, Preston még jobban tombolt. Azzal fenyegetett, hogy ha megcsalom, akkor megöl és ennél még rosszabbal, elmondja a mi közös kis titkunkat mindenkinek, amitől jobban féltem, mint egy kiadós veréstől.

-  Végre itthon vagy! - támadott le vőlegényem, ahogy beértem a lakásba, ezzel pedig nem is kicsit lepett meg, hisz nem számítottam az ottlétére, főleg nem úgy, hogy a kezemben szorongattam az ultrahangos képet.

-  Sajnálom, dolgom volt. Nem kell minden lépésemről beszámolnom.

-  Nem kell, de jó lenne. Szeretném tudni, hogy a leendő kicsi feleségem mit csinál a nap minden órájában - lépett hozzám és minden figyelmeztetés nélkül lenyomta a nyelvét a torkomon.

-  Hagyj békén! - löktem el magamtól, de sajnos meglátta a képet a kezemben, amit azonnal el is vett.

-  Ez mi? - kérdezte idegesen, mikor alaposan szemügyre vette.

-  Az egy ultrahang kép - válaszoltam minden bátorságomat összeszedve, láttam raja, hogy nem igazán tetszik neki, amit hall.

-  Enyém a gyerek, vagy másé?

-  Honnan tudod, hogy az enyém a kép egyáltalán?

-  Ne szórakozz velem, te kis lotyó! Az enyém, vagy nem?

-  A tied - suttogtam, mire azonnal lesápadt.

-  Nem lehetsz terhes! Nem eshettél teherbe, a kibaszott életbe is! - vágta a földhöz a papírt, majd vészjóslóan közeledni kezdett felém.

-  Mit akarsz?! - kérdezem elcsukló hangon, majd hátrálás közben neki ütődtem az egyik pultnak.

   Egész testemben remegtem, futni akartam, de lábaim gyökeret vertek a csempébe. Láttam, ahogy kezet emel rám, majd lesújt, aztán pedig csak a fájdalmat éreztem az arcomon. Nem tudtam hangot sem kiadni, ujjaimmal erősen megmarkoltam a pult szélét és reménykedtem benne, hogy ennyi elég volt neki. Arcom zsibbadt, ahol megütött, könnyeim peregni kezdtek. Lassan felnyitottam a szemeim és olyat láttam, amire soha nem számítottam. Preston felemelt jobb kezét az öcsém fogta, megakadályozva ezzel, hogy megüthessen.

-  Ha még egyszer kezet emelsz a nővéremre, esküzöm, hogy egy börtöncellában fogsz megrohadni! - préselte Tom fogai között és kihasználva vőlegényem megdöbbenését hasba ütötte, amitől az összegörnyedt és a földre esett.

-  Nem te mondod meg mit teszek a szuka nővéreddel! - mondta, ám hangja nem volt elég magabiztos, ezért öcsém egyszerűen kinevette.

-  Jól vagy, Mel? - kérdezte Tom, miközben égő arcomat vizsgálgatta.

-  Igen, most már igen... - suttogtam és nyaka köré fonva karjaimat szorosan átöleltem.

-  Hívom a rendőrséget, azonnal itt vagyok - bontakozott ki az ölelésből, ám én azonnal visszahúztam.

-  Ne, majd én elintézem, te menj csak fel, majd beszélünk miután ezzel végzek.

-  De....

-  Csak tedd amit mondok és megbeszéljük utána.

-  Biztos ezt akarod?

-  Igen - bólintottam erőtlenül, mire csak vállat vont és elment. Tudtam, hogy ennek itt még nincs vége.

   Miután felment szerencsére Preston minden ellenállás nélkül távozott. Azt még hozzá tette, hogy ezzel itt még nem végeztünk, de abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy nyugtom legyen tőle. Gyűlöltem minden porcikámmal és csak távol akartam magam tudni tőle. Persze még így is sakkban tartott és fenn állt a lehetősége, hogy egyenes út viszi a rendőrségre, de meg kellett kockáztatnom. Bezártam mögötte az ajtót és miután a konyhában felszedtem a képet a földről, felmentem az öcsém szobájába, aki az ablakmélyedésben ült és cigizett. A szobában csak nagyon kevés füst volt, de így is érződött.

-  Azt hittem minden anyagot elszedtem tőled - csuktam be magam mögött szobája ajtaját.

-  Úgy tűnik nem voltál elég alapos- horkant fel cinikusan, majd kidobta az ablakon a maradékot.

-  Köszönöm.

-  Miért ütött meg az a szemétláda?

-  Azért, mert olyat tettem, ami nem tetszett neki. Sőt, szerintem még visszatérünk majd erre a témára.

-  És elmondod, hogy mi volt az?

-  Úgysem tudom sokáig titkolni, ezért akár te is lehetsz az első, aki megtudja - vontam vállat és lehajtott fejjel a kezébe adtam terhességem jelenlegi egyetlen kézzel fogható bizonyítékát.

-  Te terhes vagy? - kérdezte döbbenten, mire a válaszom csak egy gyér bólintás volt - De ugye Harry az apa, nem ez a szarházi?!

-  Nem tudom. Együtt voltam Prestonnal is, mármint úgy...meg Harry-vel is. A különbség az volt, hogy az utóbbit én is akartam.

-  Tehát az a szemétláda nem csak megütött, hanem rendszeresen meg is erőszakolt. Na szép.... - pattant fel idegesen - Most megyek és a szart is keverem belőle!

-  Állj meg! Nem teheted! - kaptam utána, könnyeim pedig ismét csorogni kezdtek.

-  És ugyan miért ne védhetném meg a nővéremet egy ilyen szemétládától?

-  Mert...az a szemétláda sakkban tart - mondtam zokogva.

-  Az Isten szerelmére, mégis mi az, amivel sakkban tudna tartani, olyan szinten, hogy az összes szemétségét eltűrd neki.

-  Én...Én... - már majdnem kimondtam, amikor csörömpölés zaja ütötte meg a fülünket és mindketten azonnal rohanni kezdtünk, mert én személy szerint azt hittem Preston jótt vissza, öcsém pedig fogalmam sincs mire gondolhatott, de mire én leértem, addigra ő már rég ott volt és hangosa üvöltözött Harry-vel, akit ez a heves reakció alaposan meglepett.

-  Légy szíves, mondd meg az állat öcsédnek, hogy fogja be a száját, mert ráfázik! - hangja inkább kérlelő, mint parancsoló volt, de tudtam, hogy komolyan gondolja, ezért természetesen leállítottam Tomot és felzavartam a szobájába, szerencsére nem ellenkezett.

   Mikor végre kettesben maradtunk Harry-vel azonnal karjai közé vetettem magam és nem foglalkozva azzal, hogy biztosan rengeteg kérdése lesz, zokogni kezdtem. Azt hiszem soha nem esett ilyen jól a sírás, mint abban a pillanatban. Minden feszültségemet és keserűségemet kiadtam végre magamból, ő pedig csak állt, karjaiban szorosan tartva és édes szavakat suttogott a fülembe, ezzel is megpróbált lenyugtatni. Nem tudtam, hogy fog reagálni, mikor elmondom neki, hogy terhes vagyok, de abban biztos voltam, hogy ő sem fog örülni neki, hisz a helyzetet tekintve az időzítés minden volt, csak alkalmas nem. Tartottam ettől az egésztől, de ha a doktor igazat mondott, akkor még legalább másfél hónap állt rendelkezésre, hogy kifundáljam, mit teszek, ha a dolgok Prestonnal nem úgy alakulnak, ahogy szerettem volna.