Tizenkilencedik rész

Üdv újra mindenkinek!
Hosszú szünet után végre ismét itt vagyunk, egy új résszel, ami nem is kicsit melankolikus, de remélem tetszeni fog nektek, mivel ezt a részt nem lehetett csak úgy átugrani.
Legyetek nagyon jók, megpróbáljuk időben hozni!
Millió puszi :*
c.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hát ilyen?

  A stúdióban voltam amikor Liz hívott. Az utolsó dalt vettük fel az albumra, amikor befutott a hír Marcus kórházba kerüléséről. Csapot papot otthagyva rohantunk Harry-vel, hogy támogathassam barátnőm, akinek egy hónap házas élet sem jutott. Pont három hete volt az esküvő és minden olyan csodásnak látszott. Marcus boldognak tűnt, Liz pedig nagyon jól tartotta magát, mivel tudta, hogy Liam vár rá, akármennyi ideig is tartson ez a jelenlegi állapot. És tudom, hogy ez nagyon gonosznak és számítónak hathat, ám egyikük sem kívánta a férfi halálát. Mi pedig, többiek mindent megtettünk, hogy minél több szép és jó emléket vigyen majd magával az itt eltöltött időkből. Próbáltuk varázslatossá és elviselhetővé tenni a szenvedéseit, de igazán csak Liza tudta felvidítani. Így borzasztó volt barátnőm zokogástól remegő hangját hallani a telefonban, majd átélni a végtelenségbe nyúló perceket a kórházig. Nagyon aggódtam érte és féltem, hogy összeroppan. Egész végig szerelmem kezét szorongattam és olyan erősen fogtam, hogy ujjaim belefehéredtek.

   Az úton zötykölődve végig az járt a fejemben, hogy én mit tennék, ha Harry-t vinnék kórházba, tudván, hogy csupán pár órája van hátra. A gondolatra pár könnycsepp gördült le az arcomon, amiket azonnal le is töröltem onnan őket, mert nem akartam, hogy Liz lássa rajtam, hogy én is szétestem egy picikét. Amint odaértünk nekiestem a recepciósnak, hogy árulja el, melyik emeleten van Marcus, de ő csak hümmögött és lapozgatott egy jegyzettömböt. Mire végre kinyögte az emeletet és a szobaszámot már majdnem könyörögtem neki. Fellifteztünk és őrült módjára láttam neki keresni a szobát, amit nem is volt már olyan nehéz megtalálni. Halkan kopogtam és mielőtt benyitottam volna gyorsan megcsókoltam páromat és megkértem, hogy hozzon kávét, mivel biztos voltam benne, hogy Liz is értékelne egy keveset.

-  Hogy van? - kérdeztem az ajtóban állva, mire barátnőm rám kapta tekintetét. Szemei könnyesek voltak és vörösek, sminkje el volt mosódva, haja pedig ezer felé meredezett. Hozzá rohantam és szorosan átöleltem, mire kitört belőle a zokogás, amit zakóm vállpárnája tompított picikét.

-  A doki.. azt... mondta, h-hogy..csak pár órája... maradt.

-  Sajnálom, Lizie. - Még szorosabban öleltem és szerettem volna megnyugtatni, de sírása egyre erősödött, míg végül Marcus fel nem ébredt. Megfogta felesége kezét lassan a szájához emelve egy apró puszit adott kézfejére és a világ legédesebb mosolyát küldte felé, amit valaha láttam. - Azt hiszem hagylak titeket beszélgetni - kezdtem hátrálni, majd meg sem várva barátnőm válaszát már ki is rohantam a helyiségből, ugyanis könnyeim újra előtörni készültek.

   A váróban ott ücsörgött Harry és Liam, mindketten nagyon idegesnek tűntek és ujjaikat tördelve meredtek maguk elé. Amint meghallották tűsarkúm kopogását felkapták a  fejüket és mindketten úgy bámultak rám, mintha egy szellem lennék. Szerelmem azonnal fel is állt és amint hozzá értem szorosan a karjaiba zárt. Láttam edzőmön, hogy ő is cudarul szenved, szerettem volna elmondani neki, hogy minden rendben lesz, ne aggódjon, de egyszerűen nem jött ki hang a torkomon. Arcomat Harry kabátjának vállába fúrtam és engedtem, hogy tehetetlenségem és félelmem utat törjön magának. Féltettem Liz-t és tudni akartam, hogy mi lesz most. Utáltam még csak belegondolni is, hogy ilyen fiatalon özvegy legyen, de Marcuson már a csoda sem segíthetett, viszont vigasztalt a tudat, hogy Liam vele lesz és mindenen átsegíti.

Mind leültünk a váróban és némán figyeltük az elhaladó orvosokat és nővéreket, akik munkájukat végezve rohantak mindenfelé. Olyan szorosan fogtam Harry kezét, hogy ujjaim elfehéredtek, de nem akartam eltávolodni tőle, a legkevésbé sem. Ott akartam tudni magam mellett az életem hátralévő összes percében és ha belegondoltam, hogy akár ő is lehetne olyan beteg, mint Marcus, a torkom újra elszorult. Elképzelni, hogy elveszíthetem, akkor mikor annyi idő után végre az enyém lehetett és sem Preston, sem senki más nem árthat nekünk, egyszerűen elviselhetetlennek éreztem. 

Könnyeimen keresztül néztem fel rá, mire azonnal felém kapta pillantását. Tekintetében aggodalom és féltés vegyült, de mosolygott, hisz biztatni akart, de nem igazán sikerült. Minden büszkeségem és elvárásom sutba dobva, ügyetlenül elé térdeltem és mindkét kezét a tenyereim közé fogtam. Persze, nagyon furán néztek ki hosszú ujjai az én apró kezeimben, de mégis tudtam, hogy az az a kép, amit életem végéig elnézegetnék. Először nagyon furán nézett rám, nem nagyon értette mit akarok.

- Harry..., ennek nem így kellene lenni, nem ez a helyes módja és ideje, de ha belegondolok, hogy ez most akár velünk is történhetne, nos akkor rettegni kezdek, hogy elveszíthetlek, pedig én veled szeretnék megöregedni és szeretnék nyolc gyereket és három kutyát és mindent, ami nekünk közösen lehet. Egy percet sem akarok nélküled élni, remélem ezt tudod. Szeretném, ha elvennél feleségül... – tétován fejeztem be a mondatot, mivel nem tudtam, hogy fog reagálni, de csupán annyit tett, hogy felállított, az ölébe vont és szorosan magához ölelt. Nem tudom, hogy ez most igen vagy nem, viszont szívének egyenletes ritmusa és az aura, ami körbevett minket, az valahogy megnyugtatott.
- Olyan kis buta vagy, szerelemem – suttogta fülembe, hangjában mosoly bujkált, mégis biztos voltam benne, hogy komolyan gondolja. – Persze, hogy elveszlek feleségül, sőt rendesen meg is kérem a kezed, de ez nem a megfelelő idő erre. Legyen egyelőre elég, hogy egyetlen percre sem akarok tőled elszakadni és csak akkor lesz esküvő, ha lehet négy kutyánk meg egy macskánk. – Válaszára halkan felkuncogtam, amit mellkasába fojtottam, mivel ez volt a lehető legrosszabb időzítés, ugyanis barátnőm bukkant fel a folyosó végén.

  Tudtam, hogy vége. Láttam arcán az elgyötörtséget és a fájdalmat. Azonnal kibontakoztam szerelmem öleléséből és Liam-et megelőzve zártam karjaim közé a törékeny lányt, akinek vállai remegtek a zokogástól, arca pedig forró volt, le mertem volna fogadni, hogy a sok sírástól megbetegedett. Leültettük egy székre a váróban és vizet adtunk a kezébe, de szinte azonnal vissza is utasította azt. Borzasztó látvány volt és még rosszabb volt azt a tehetetlenséget érezni, ami mindnyájunkra rátelepedett a gyászoló lány körül. Laim szorosan ölelte magához, de ő csak ült és szipogva meredt a semmibe. 

  Egy idő után kijött az orvos, aki a személyes holmikat adta oda, amiket én vettem át, majd alá kellett írnom a hamvasztási engedélyt is, mivel még hetekkel korábban megállapodott Marcus és Liz, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Az volt az egyetlen kérése, hogy a hamvakat szórjuk a Temzébe, amit természetesen teljesíteni is szándékoztunk. Késő este mentünk haza, barátnőm akkor este nálam aludt, az öcsém pedig elhozta a kicsit, hogy nővérével lehessen. Egy szobában aludtak és nem tudom meddig volt fönn, de sokáig égett a szobában a lámba. Párommal a nappaliban ültünk, a tv halkan búgott és csak beszélgettünk. Apró semmiségekről, jóformán jelentéktelen volt az egész, csupán élveztük egymás társaságát és olyan közel ültünk egymáshoz, hogy éreztem pólóján keresztül szívének dobogását.

- Holnap érkeznek Marcus szülei, itt akarnak lenni a szertartáson. Azt hiszem meg kell szerveznem egy kisebb ebédet a barátoknak és hozzátartozóknak. A sajtóval is közölni kell, hogy meghalt. Hihetetlen, hogy pár hónapja még egy duetten dolgoztunk... – csóváltam hitetlenkedve a fejem és megpusziltam Harry csuklóját, ami vállamról lógott le.
- Ha nem derül ki, hogy beteg, szerintem észre se vesszük. Úgy értem annyira életerős és fiatal volt.
- A betegség nem válogat. Általában mégis a legjobb embereket szemeli ki magának, akik megérdemelnék, hogy éljenek tovább.
- Úgy örülök, hogy Liam itt lesz neki. Szüksége van egy biztos pontra, ami köré építkezhet, hisz annyira törékeny.
- Biztosan jó gondjuk lesz viselve. Neki is és Mia-nak is. Liam nagyon szereti őt.
- De nem jobban, mint én téged. – Komolyan nézett rám, majd megpuszilta orrom hegyét, amitől elfintorodtam, ugyanis leheletének hagyma szaga volt (hagymás pizzát vacsorázott).
- Nem élném túl, ha elveszítelek és tudom, hogy ezt már mondtam, de komolyan gondolom. A fél vesémet is neked adnám ha kell – néztem rá kitágult szemekkel, mire felnevetett.
- Miért pont a fél vesédet? – kérdezte és letörölt egy könnycseppet az arcáról.
- Hé! Nem azért mondtam, hogy szórakozz rajtam. Én fél vesével tudok élni és ha neked szükséged lenne rá egyszer, akkor a másikat neked adnám.
- De nem is egyezik a vércsoportunk...
- És akkor? Örülj, hogy annyira gondoskodom rólad, hogy neked akarom adni! – sértődötten megcsaptam mellkasát, mire ő lefogott és óvatosan megcsókolt. Csókjának is hagyma íze volt, de nem érdeket, mert olyan közel volt hozzám, hogy már attól is jobb kedvre derültem.
- Boldog vagyok a tudattól, hogy nekem adnád azt a vacak vesét. Én mindenem neked adnám, ha ezzel megmenthetném az életed... – olyan halkan suttogott, hogy én is csak alig értettem, de szemeim azonnal könnybe lábadtak és ellöktem magamtól.
- Hülye! És akkor én mégis mit csinálok nélküled?
- Csak vicceltem, te kis buta. – Elkapta a derekam és újra ölelésébe vont, majd kuncogva folytatta. – Sosem engedném, hogy nélkülem élj. Még nincs nyolc gyerekünk, négy kutyánk és egy macskánk.
- Neked is csak a hülye macska számít.
- Szeretlek életem... Mindennél jobban – ezt újra csak nekem mondta amitől megenyhültem és felé fordulva megcsókoltam.

  Másnap reggel a kanapén ébredtem arra, hogy fejem kicsit lelóg és nagyon melegem van. Felevickéltem, hogy rájöhessek mi ennek a forrása és akkor tudatosult bennem, hogy félig Harry alatt aludtam egész éjszaka. Lábaink össze voltak gabalyodva, sőt még egy pokróc is volt ránk terítve, bár nem emlékeztem, hogy betakaróztunk volna. A konyhából édes illatok szálltak és halk dudorászás szűrődött ki. Azonnal felismertem a hangot, Louis főzőcskézett, akinek fals énekéhez hamarosan csatlakozott koreográfusom, Niall is, akinek viszont már egészen tűrhető hangja volt. Nagy nehézségek árán végül is kijutottam a helyiségbe, ahol további személyek fogadtak. Liam csöndesen szürcsölt egy bögre kávét, Zayn pedig a sarokban telefonált, félig nekidőlve a hűtőnek. 

- Hallottuk mi történt Marcus-szal. Szegény Lisa... – morfondírozott a palacsintájába Niall és mintha el sem hinné, hogy az énekes már nincs többé.
- Igen, az éjszaka ment el – válaszoltam halkan, majd töltöttem magamnak egy csésze teát és leültem Liam mellé, aki érkezésemre összerezzent és kialvatlan, vörös szemeit rám emelte – Mennyit aludtál az éjszaka?
- Talán egy órát, esetleg kettőt. Nem vagyok benne biztos. Azt vártam, hogy felhív, de nem történt semmi.
- Neked nem kell virrasztani a telefon mellett. Sokkal inkább hasznodat veszi, ha nem úgy nézel ki, mint egy zombi.
- Felébredt már?
- Én is csak most keltem, de felmehetsz megnézni, ha szeretnéd. A régi szobájában alszik. – Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy egy bátorító mosolyt kipréseljek, de nem jött össze csupán egy gyérnek is alig mondható fintor.

  Liam azonnal felpattant és elrohant, már csak távolodó lépteit hallottuk előbb a nappaliban, majd a lépcsőn, végül ajtó nyílt és halkan csukódott. Kicsivel később Harry jött be a konyhába, nagyon rosszul nézett ki, látszott rajta, hogy nem neki való a kanapén éjszakázás, de senki nem szólt semmit. Némaságba burkolózva reggeliztünk, közben öcsém is lejött, hogy felvigyen a szobájába egy nagy halom palacsintát és narancslevet, majd el is tűnt a barlangjában újra.

Nagyjából fél órával később jött le barátnőm Liam és Mia kíséretében. A kicsi jóformán semmit nem fogott fel az egészből, de Liz nagyon rossz állapotban volt. Olyan szorosan ölelte Liam-et, amennyire csak tudta, szinte egymáshoz préselődtek, de ez sem őt, sem a férfit nem zavarta. Niall játszott a kicsivel a nappaliban, míg mindenki befejezte az evést, majd én elvonultam megszervezni a másnapi állófogadás szerűséget a hamvasztás utánra, míg a többiek csak lézengtek a lakásban. Annyira egyikünk sem ismerte, még is olyan volt Marcus halála, mint egy torpedó, ami minden vidámságot szétbombázott az életünkben. Valamennyire szerintem mind valaki olyanra gondoltak, aki kedves a számukra és annak elvesztésére, valamint az azzal járó űrre, ami olyan, mint egy fekete lyuk és mindent kiszippant az emberből.

  Késő délután érkeztek meg Marcus szülei, akik szintén nem voltak a legjobb állapotban. Mrs. Brooks azonnal a kórházba akart menni, így férje és Liz elkísérték. Nem hittem a szememnek, mikor barátnőm önként belement de nem szóltam semmit. A kórház óta alig tudtunk egy pár szót váltani és már nagyon szerettem volna beszélgetni vele, vagy csak megölelni, de nem volt rá alkalmam. A házban szinte minden megbénult, a fiúk hazamentek, egyedül Harry és Liam maradtak, hogy a kicsire vigyázzanak, de ennyi. Tom a szobájába zárkózva ücsörgött egész álló nap én pedig úgy tébláboltam, mint egy élőholt. Lelkiekben készültem a másnapi szertartásra és a fogadásra, amire végül nálam került sor.

  Másnapra az egész világ ettől volt hangos és az előző napi felhajtást csak még nagyobb követte. Mindenki ott akart lenni a temetésen, de erre nem volt mód. A lakása bejáratát ellepték a macik, gyertyák, koszorúk és más emléktárgyak. Néma megemlékezéseket tartottak éjszaka és minden közösségi portál a „ fiatal énekes tragikus hirtelenséggel történt halálá „ -ról írt. A zenecsatornák egy órán keresztül csak az ő zenéjét játszották és megemlékező videók készültek szerte a világon.

  A szertartás zárt körű volt, ahová még én sem mehettem el, de azt hiszem nem is bántam, hisz csak még jobban lehangolt volna. A nappaliban vezényeltem a hideg tálak és a sütemények lepakolását, valamint a személyzetnek adtam utasításokat, hogy mit hogyan csináljanak. Délután háromkor megérkezett a család többi tagja, akik nem voltak a szertartáson és Lizáék is hazaértek. Barátnőm falfehér volt és ahogy átöleltem még mindig tüzelt a homloka és az arca. Szerettem volna ágyba parancsolni, de nem engedett és végig ott maradt, egészen, míg az utolsó vendég el nem ment, sőt még az elpakolásban is segített volna, ha nem gyengül le annyira, hogy Liam-nek nem kell felvinni az emeletre és lefektetni.

  Másnap reggelre pedig orvost hívtam hozzá, aki alaposan leszidta barátnőmet, amiért nem pihent többet. Nem volt testileg beteg, inkább lelkileg merítette ki ez az egész és a teste így reagált, jelezve, hogy itt az ideje szünetet tartani. Az én feladatom lett volna ápolni, de Liam nem engedte és lezavart, hogy inkább legyek Harry-vel, míg ő ápolja szerelmét. A nappaliban meg is találtam páromat, aki egy hatalmas töröközőben dörzsölt valamit. Mellé telepedtem és értetlen arckifejezéssel bontottam szét az anyagcsomót. Egy kiscica volt a halom belsejében, teljesen elázva az idő közben kinn tomboló vihartól, de szerelmem gondoskodásának köszönhetően már jó kezekben volt.

- Honnan van? – kérdeztem értetlenül.
- Itt gubbasztott az eresz alatt, gondoltam nem bánod, ha befogadom. Így már megvan közös jövőnk első alapköve. Van egy macskánk. – Átszellemült magyarázásán és csillogó szemeim nevetnem kellett, de kis idő múlva láttam, hogy komolyan gondolja, így megszüntetve köztünk a távolságot megcsókoltam.
- Akkor lassan majd elkezdhetünk dolgozni a nyolc gyereken – kuncogtam csókunkba, mire ő egyetértően bólintott és elmélyítette előző csókunkat. Tudtam, hogy biztonságban vagyok mellette és élveztem azt a pillanatnyi békét, ami nekünk adatott, remélve, hogy ezek után már minden rendben lesz.